2010. március 19., péntek

Jegyzetek Bill Bryson tollából - avagy egy nagy országból

Az amerikai születésű író családjával tér vissza szülőhazájába, Angliából. Amikor is meglepetés éri. A posta nem olyan, mint a régi. A bürokrácia ügyetlenebb, mint valaha. Az emberek kövérebbek, az autók és a szupermarketek nagyobbak. Az író most görbe tükröt állít az amerikaiak és saját maga elé.

Bill Bryson korunk egyik legelismertebb amerikai úti-kalandkönyv írója. Hazánkban is kapni több könyvét. Van, amelyiket eredeti nyelven is, így lehetőségünk van a nyelv gyakorlására egy kis humorral fűszerezve. A Jegyzetek egy nagy országból című könyve talán az első, amely itthon befutott. Az író szarkasztikus humora magával ragadja az embert és csak úgy falja az oldalakat. Emellett sajátos, családias hangulatú írásai teszik oly közkedvelté az angol nyelvterületeken.

Húszévnyi angol eső és humor után tér vissza, feleségével és gyermekeivel New England-re ahol rácsodálkozik, mennyi minden változott az USA-ban. Azt hinnénk minden sokkal kényelmesebb, gyorsabb, olcsóbb és egyszerűbb lett. De nem. Ez a kellemes kis csücsök, amely Amerika része, csak bonyolultabb, drágább és nagyobb lett, valamint sokkal, de sokkal lustább.

Az ellentétek csak nőttek és minden a feje tetejére állt. A posta eme csendes kis városban, évente egyszer meleg teával és fánkkal kedveskedik az ügyfeleinek, azonban nem képes azok csekkjeit és leveleit időben kézbesíteni. Egyébként a napokban jártam én ugyan így kis országunkéval is, a Magyar Postával. Úgy látszik, mégsem olyannyira irigylésre méltó az amerikai álom? Tévedünk. Ugyan is egy átlag amerikai 75 mérföldet gyalogol évente – ami röhejes 350 méter naponta, de hogy ez miből – nem – jön össze? Erre kapunk kacagtató választ a Miért nem gyalogol senki című fejezetben.

Bryson felhívja olvasói figyelmét az amerikai társadalom csökevényeire és mi európaiak pedig rájöhetünk, miért is ne irigykedjünk az Új világ polgáraira. Persze a harc a telemarketingesekkel, a hivatalnokokkal vagy a robothanggal a telefonban nálunk is ugyan olyan gondolatokat ébreszt…

A könyv bepillantást nyújt Brysonék mindennapi Amerikájába, mely cseppet sem olyan kellemes, mint azt mi innen a tengeren túlról gondolnánk. Humorban kacagásban nincs hiány. Viszont a nevető görcsökre hívjuk fel csoport- és utastársaink figyelmét.

Torceee

Kecskebűvölők - Mr Clooney bajusza

Nem tudunk miről beszélgetni a haverokkal egy sör mellett? Uncsik a régi szállóigévé vállt mondatok? Kívülről fújjuk a South Park és Family Guy részeket? Íme egy rendhagyó eszement baromság, amely kikapcsol és semmivel össze nem hasonlítható élményt biztosít számunkra, másfél óra erejéig.

A Jon Ronson könyve alapján készült film egy riporterről, Bobról szól. Felesége elhagyta, önbecsülése a mélyponton van, így kénytelen előrukkolni valami igazán ütős sztorival, hogy visszanyerje a hitét saját magában. Egyik ismerősétől értesül a különleges képességű Lyn Cassady-ről, akiről hamarosan kiderül, hogy az Amerikai Hadsereg képezte ki, egy különleges új csapat, az „Első Föld Zászlóalj” részévé. Parancsnokuk egy túlfizetett hippi, vietnámi veterán, Bill Django százados. Sorsuk - Lyn küldetésének hála – Irakban fut össze, a polgárháborús környezet kellős közepén…

Lyn elmeséli kiképzésének történetét, miközben a sivatagot szelik át. Amikor pedig Bob megkérdezi tőle, hogy mit csinál vezetés közben; azt a választ kapja, hogy: Felhőket oszlatok. Tudod, gyakorlás képen – jön a válasz. És amikor Lyn tovább koncentrál, lássunk csodát amazok elillannak az égről. Az út azonban a továbbiakban nem marad felhőtlen, mivel a nagy koncentrálások közben a jedi elveszti uralmát az autó felett és nekihajt – a sivatag közepén! – egy sziklának. Ezután kerülnek kedves arab fundamentalisták karmai közé. Az út alatt Bob hite megújul, elkezd az eszement Lyn Cassady-nek hinni, aki kimenekíti az araboktól, hogy a többi viszontagságra most ne is térjek ki.

Végül a jedi megleli mesterét, Django századost akivel együtt térítik vissza a jó oldalra egykori cimborájukat, Larry Hooper-t aki szintén az „Első Föld Zászlóalj” tagja volt, ám ekkor Irakban szolgál.

Ám, hogy mi köze ezeknek a kecskékhez? Hát mi sem egyszerűbb! Nézzetek utána. Felhőtlen szórakozásban lesz részetek. A film abszurd humora; látszólag értelmetlen világértelmezése a végén kikristályosodik egy kacagtató katarzisban. És az sem kizárt, hogy haza fele falakon fogunk átrohanni. Az erő legyen veled Mester!

Törceee

2010. március 10., szerda

Négy sáv

Örsön szálltam fel a metróra, a legelső kocsiba. Bár, mint tudjuk a Blahához a második kocsi középső ajtaján kellett volna, most így alakult. Az járt a fejemben, amit a barátnőm mondott egyik közös ismerősünkről. Hogy is fogalmazott? „falja a nőket” a „nők oda vannak érte” – valami ilyesmit mondott, bennem pedig felmerült a kérdés, hogy miért is vagyok olyan, mint amilyen.

Visszahúzódóbb vagyok… nem a kelleténél, hanem magamnál, annál, mint amilyennek képzelem magam – igaz sokat képzelek magamról. Akkor milyen is vagyok igazából, legbelül? Mélységesen extrovertált vagy csak picit, úgy, mint amit mutatok? Kétségtelen, hogy közösségi ember vagyok és barátkozom is eleget, de ez nem az ami belülről jönne. Nem nőzöm annyit… nem úgy. Úgy?

A Keletiről jut eszembe, megcsalás. Mások össze-vissza csalják a barátnőiket de ez nem érdekli őket. Tovább szeretik, visszafogadják a pasit, sőt ők futnak utánuk, hogy…
Túl jó, vagy inkább ártatlan lennék ehhez? Így lehet, de akkor mire föl ez a nagy hajkurászás, amit végzek minden nap a nők után? Nőni fog ez, vagy elapad, lecsillapodik?

Mindent megtennék azokért, akiket szeretek, mégis vannak, akikkel nem tudok mit kezdeni, pedig szeretnék. Nem megy. Nem megyünk. Más csónakban evezünk. Már. Elszomoríthatna, de minek? Ott a sok új élmény, az új haverok- HAVEROK – egyetemről, mit számítanak – SZÁMÍTANAK – a hátrahagyottak.

Leszállva a Blahán, a lépcső előtt megtorpanva, eltűnődve… Melyiket is válasszam, melyik az, amely közelebb áll a belső énemhez, amelyikkel célt - és a cél itt hús vér emberek csoportja – érek? Melyik visz fel oda, ahova el akarok jutni? Esetleg a hosszabbat válasszam, fussak neki a lefele hömpölygő tömegnek? A választás dilemmája pedig, amint döntünk, a többi lehetőség már a múlté, és csak az egyikkel szabad foglalkoznunk, de vele maximálisan.

Torceeee

2010. március 9., kedd

Glenn Brown - a fantasy és a sci-fi reneszánsza

Az angol származású festőművész képeit, a LuMú-ban tekinthetitek meg március végéig. Most azonban lássuk, mi az ami ilyen felkapottá tette, milyen stílust képvisel, mitől lesz egyedivé annak ellenére, hogy másokról „koppint”.

A modern angol festészet egyik fenegyerekével lehet dolgunk itt, mellettünk, ha átsétálunk a lágymányosi hídon. Képeivel mindannyian találkoztunk a 4-6-os megállóiban. Brown sikerét a horribilis összegekkel biztosított magyar kiállításon kívül az is jól mutatja, hogy a kiállítás kurátora az olasz Francesco Bonami, a képek forgalmazója a New York-i Larry Gagosian – mindketten nagymenők.

A festő képi világa egyedi olyan szempontból, mint vonalvezetés, hangulatvilág, a használt színek és a befogadóra gyakorolt hatás. Azonban témáját tekintve nagyon is ismerős lehet, festményeinek alapja, tárgya legtöbbször egy korábbi alkotó műve. Sokszor nyúl Salvador Dalí, Caravaggio, Velazquez, Fragonard ­­- a forradalom előtti Párizs egyik rokkokó művésze – vagy akár Székely Bertalan képeihez. Keressünk csak rá a Vajas kenyeret majszoló kisgyerek portréjára, melyet fejjel lefelé, saját stílusában alkotott újra Glenn Brown, egyike a plakáton szereplő képeknek. Ezen kívül sokat merít az angol sci-fi és fantasy képi világából is - Böcklin's Tomb (1998), melyek reneszánszukat élik a ’90-es évek mélypontja után.

Ez a koppintás nem olyan, mint a többi. Sokkal mélyebb, inkább felkoppintásról van szó. Glenn Brown nem veszi el a korábbi képek identitását – igaz újat sem ad nekik valójában –, hanem csokorba gyűjtve elénk tárja az általa új, vad köntösbe bújtatott darabokat és azt mondja: Tessék, kezdjetek vele amit akartok. És erre mi csak azt tudjuk mondani, hogy: Igen. Köszi, ez nagyon frankó. De valójában fogalmunk sincs, mi az, amit el szeretne érni, ezért közelebb lépünk és látjuk, hogy a markáns, szinte a falról lemászó képeknek nincs fizikai mélységük, ellenben más alkotók olajképeivel. Ennek oka a vastagon felvitt alap melyre vékony és apró ecsetvonásokkal dolgozik.


The loves of the shepherds (2000) című képéért Turner díjat kapott, melyet a Tate Gallery ítél oda egy honos fiatal festőnek. A kép maga pedig szintén egy már meglévő kép „feldolgozása”, mely Robert A. Heinlein: Double Star című sci-fi novellájának a borítóján díszeleg.

Egy graffitistől hallottam egy interjúban: Egy vonalhúzáson le lehet mérni, hogy az ember hány vonalat húzott életében. Ez szerintem különösen igaz rá, roppant egyediségét a meghúzott vonalak olyan látványbéli hatást adnak számunkra, mely merőben elüt a mai világ tömegtermelésétől. Azt pedig meg kell bocsájtanunk neki, hogy képeihez az ihletett korábbi nagy festőktől nyeri, úgy ahogy megbocsájtottuk Tarantino-nak is, hogy össze”lopja” a filmjeinek a motívumait. Mindketten egy merőben új identitással bíró alkotást hoznak létre a korábbiakból.

Torceee

2010. március 6., szombat

Sors Bolondjai

Bolondos tavaszi vígjáték – kamaradarab – mely sziporkázó humorral mutatja be a házastársi v-iszonyt. A szereplők rávilágítanak, az örök problémákra – elutasítás, szerelem, elhidegülés -, melyek a párokat teszik próbára – és a szerelmüket.

A két felvonásos vígjáték, Frederick Stropel tollából csusszant ki, a fordítást pedig Debreczeni Júlia eszközölte ki számunkra. Mindössze négy szereplő van: Jay Morrison, a vagány srác, aki menő, jól fizető állásban dolgozik és falja a nőket.

Chuck Galluccio – a szerencsétlen – aki a darab elején elveszi feleségét, Gail Hildebrantot. Mindketten fülig szerelmesek egymásba, így kerül sor a házasságra, az előkészületekre az első felvonásban. Azonban – ahogy ez lenni szokott – az esküvői kalamajka felborítja ezt az idilt és próbára teszi a leendő férjt és feleséget. Gail azzal bonyolítja a helyzetet, hogy megpróbálja összehozni Jay-t legjobb barátnőjével – aki az örök szingli karaktere, Bonnie Sparks. Bonnie egyébként színésznőcske, abból a fajtából, mely az őrületbe képes kergetni az embert kibírhatatlanságával. Meggondolatlan, lelkes, tele érzelmekkel, amiket sokkal impulzívabban kommunikálja kifelé, mint egy férfi huzamosabb ideig el tudná viselni és Jay nem is tudja és nem is akarja.

A helyzet tehát adott, kitűnő alapokra építkezett a szerző, világos permisszát fogalmaz meg: Az ellentétek vonzzák egymást, még ha akadályok lépnek is fel. Így remek darabnak nézünk elébe. Az ok, amiért a darabot ajánlom mindegyikőtöknek az nem ez. Ilyenből százat és százat lát az ember bármikor, amikor bekapcsolja a tévét. Itt azonban a karakterek kidolgozottsága sokkal kellemesebb összhatást biztosít a MŰ kedvelőknek. Ez a finom összhang vezeti végig a darabot végig a történeten, ez az ami generálja a konfliktust, majd végül megszünteti azt. Négy szereplőnk annyira közel áll hozzánk, annyira valósak, hogy már szinte mi is lehetnénk. Ez az azonosulás az, mely alapja a humornak, ami ránk zúdul a két felvonás alatt majdhogynem: VELŐTRÁZÓ. Sőt az is. Igaz ennyi vígadnivaló nem jelenik meg egyik valóságos párkapcsolatban sem, ezeket összesűrítve találjuk meg itt. Akinek már egy kicsi kis tapasztalata van a szerelmi ügyek terén, az olyan mélységekbe nyer bepillantást, mint egy két-három éves házasság után – gondolom én.

A darabot két gárdával játszatja a Madách Színház, és más kis színházakban is feltűnik a darab, köztük a budaörsiben. Az egyikben Bereczki Zoltán (Jay Morrison), Magyar Attila alias „nyuszó muszó” (Chuck Galluccio), Pikali Gerda (Gail Hildebrant) és Szinetár Dóra (Bonnie Sparks); a másik – ugyan ebben a sorrendbe: Nagy Sándor, Magyar Attila, Pikali Gerda, Balla Eszter. A darabot Szirtes Tamás igazgatja.