Négy sáv

Örsön szálltam fel a metróra, a legelső kocsiba. Bár, mint tudjuk a Blahához a második kocsi középső ajtaján kellett volna, most így alakult. Az járt a fejemben, amit a barátnőm mondott egyik közös ismerősünkről. Hogy is fogalmazott? „falja a nőket” a „nők oda vannak érte” – valami ilyesmit mondott, bennem pedig felmerült a kérdés, hogy miért is vagyok olyan, mint amilyen.

Visszahúzódóbb vagyok… nem a kelleténél, hanem magamnál, annál, mint amilyennek képzelem magam – igaz sokat képzelek magamról. Akkor milyen is vagyok igazából, legbelül? Mélységesen extrovertált vagy csak picit, úgy, mint amit mutatok? Kétségtelen, hogy közösségi ember vagyok és barátkozom is eleget, de ez nem az ami belülről jönne. Nem nőzöm annyit… nem úgy. Úgy?

A Keletiről jut eszembe, megcsalás. Mások össze-vissza csalják a barátnőiket de ez nem érdekli őket. Tovább szeretik, visszafogadják a pasit, sőt ők futnak utánuk, hogy…
Túl jó, vagy inkább ártatlan lennék ehhez? Így lehet, de akkor mire föl ez a nagy hajkurászás, amit végzek minden nap a nők után? Nőni fog ez, vagy elapad, lecsillapodik?

Mindent megtennék azokért, akiket szeretek, mégis vannak, akikkel nem tudok mit kezdeni, pedig szeretnék. Nem megy. Nem megyünk. Más csónakban evezünk. Már. Elszomoríthatna, de minek? Ott a sok új élmény, az új haverok- HAVEROK – egyetemről, mit számítanak – SZÁMÍTANAK – a hátrahagyottak.

Leszállva a Blahán, a lépcső előtt megtorpanva, eltűnődve… Melyiket is válasszam, melyik az, amely közelebb áll a belső énemhez, amelyikkel célt - és a cél itt hús vér emberek csoportja – érek? Melyik visz fel oda, ahova el akarok jutni? Esetleg a hosszabbat válasszam, fussak neki a lefele hömpölygő tömegnek? A választás dilemmája pedig, amint döntünk, a többi lehetőség már a múlté, és csak az egyikkel szabad foglalkoznunk, de vele maximálisan.

Torceeee