2009. november 25., szerda

NEO-szívecske

Kedvenc bandám lent játszik ezúttal az egykor volt szénszállító-hajón, az a38-on. Tehát akinek ismerős az AIIAIIYO – igen így kell leírni – vagy a fületekben cseng az: „all loud drop one bisquit to the diskhead” esetleg a “one for the money two for the show” akkor feltétlen gyertek el.


A Neo az a zenekar akiket nem lehet besorolni – szerencsére – itthon semmilyen sémába, nem britpop, mostmár nem is tipikusan electro, nem igazán hazai, nem igazán olyan zenekar aki csak külföldön játszik és nem is olyanok akik nem tudnak megújulni; valami igazán újat és eredetit adni a közönségüknek.

Picit talán mégis magyarok, mert valahol megtörtek – és ezt én mindennél jobban sajnálom. Magyarok, mert nem mennek ki; magyarok mert nem igazán használják ki azt, ami bennük van. Vagy talán a tökéletesre való határtalan törekvés az, ami hátráltatja Milkovics Mátyást, a frontembert. De lehet, hogy csak annyi a probléma, hogy a magyar közönség nem elég ahhoz, hogy egy ennyire különc – jó értelemben különc – fennmaradhasson olyan környezetben amire szüksége van. Vagy csak az igény nincs meg, a kultúrára, szórakoztatásra.

Kőváry Péter és Hodosi Enikő hívják fel figyelmünket az alábbi interjúban arra, hogy mi az amiben esetleg változnia kéne a magyar közönségnek, hogy közelebb érezhessük magunkat Európához.


A Neo az a zenekar, akire úgy rábukkan az ember, egy-egy ismerős vagy barát által és örökre beleszeret. Nem rég egy gyenge pillanatomban hallgattam a Lowtech-man, high-tech world c. albumot, amit már milliószor hallottam korábban. De akkor is találtam még benne új mondanivalót, megnyugodtam és tisztábbban, szebbnek láttam a körülöttem zajló világot.

Én igazán a régi dalokat szeretem, ti meg valószínűleg a Kontrol-ból ismeritek őket és az új számaikat hallgatjátok. Sőt lemerem fogadni, hogy egy-két számról nem is tudjátok, hogy “csak” egy régi szám feldolgozása, mint a Diskhead, Aiiaiiyo vagy a Japan No.1. Azt sajnálom, hogy ezeknek a feldolgozásait csak koncerteken hallhatom – ezért is megyek le mindig, nagyon jók a régi számokból készült remixek. Néha – a társoságban – felvetődik a téma: milyen lenne egy Neo Djset Mátyástól – az igazán nagy ajándék lenne a törzsgyökereknek, mint mi.

Tehát a Neo megér egy misét, és egy koncertet is mindenképpen. Találkozunk tehát az A38on, december 5.én. a beugró: 1200HUF, koncertkezdés 22 előtt nem várható, viszont feregeteges ereszd el a hajam igen. Egyéb: www.myspace.com/theneoworld

Torceee

2009. november 18., szerda

Harmadik rész: Jaqui átjön

Felriadok. Rögtön a fény felé fordulok, kinézek az ablakon. Éppen világosodik. A telefont kutatom a kezemmel, először az éjjeli szekrényen, de aztán meglököm és leesik a padlóra és ott keresem tovább. Nem találom, viszont érzem, hogy verejtékben úszik a egész ágy, az izzadságtól pedig rám hűlt a póló. Fázom. Leguggolok az ágy mellé, mert persze, hogy az alá esett a telefon. Bekapcsolom,mert az ütéstől elmozdult az akkuja – sosem szoktam kikapcsolni – és amikor beütöm a pin kódot: 8597516 …. beugrik az álom, Jaquival álmodtam, teljesen kiment a fejemből, akkor beszéltünk utoljára… De már tárcsázom is, csak utána jut eszembe, hogy lehet még fent sincs. Csöng. Csöng. Nem veszi fel. Megpróbálom még egyszer.

- Jaqui? Te vagy az? Én vagyok...

- Igen. Először vártam még hogy hívj, de most nem számítottam rá.

- Bocsi, megfeledkeztem rólad. – mondom elismerően.

- Nem, én úgy értem. Furcsa, mert egy fél órája felkeltem és beültem filmezni, mert nem bírtam vissza aludni és pont rád gondoltam, hogy mióta nem hívtál vissza. – csacsogja teljesen nyugodtan.

- Én pedig veled álmodtam.

- És mit?

- Hát szerinted? - teszem fel provokatívan a kérdést, de a fejemben csak az jár, hogy mi lehet rajta most éppen.

- Szerintem ez...

- Most mi van rajtad? - fojtom belé a szót.

- Azt akarod, hogy átmenjek? - és elképzelem magam előtt, ahogy magával játszik esetleg telefonálás közben. Volt már rá példa, és akkor is csak egy kis sóhaj volt az, amire aztán rákérdeztem később.

- Igen azt. – válaszolom neki ellent mondást nem tűrve, kacéran és vágyakozva.

- Egy óra. - és letette a kagylót.

Egy óra sok idő – gondoltam magamban, de valahogy elleszek addig. Hajnal van, vasárnap. Leteszem a telefont , amit még mindig szorongatok.

Tusolás után készítek magamnak egy szendvicset, a hozzávalók előbogarászása közben, megakad a szemem egy üveg boron, amit Gerardnak vettem még a héten valamelyik nap, szülinapja lesz. De addig még lesz időm venni egy másikat, így kiveszem a hűtőből, hogy kellő hőmérsékletű legyen mire Jaqui ideér.

Egy tíz perce lehettem kint az ablakban, amikor megláttam amint kilépett a taxiból és elindult a kapu felé. Beengedtem a kaputelefonon, majd megjelent a lépcsőfordulóban.

Gyönyörű barna haj van, ami most rá omlik a mellét takaró feszes mély-zöld ingre, lábait egy fekete farmer takarja, de igazából, már csak azt láttam magam előtt, hogy fogja lábaival átkulcsolni a derekam, amikor felkapom és neki támasztom a falnak.

- Szervusz Jaqui! – mondom neki mosolyogva, olyan nézéssel… és ő is úgy néz vissza rám.

De ő nem válaszol. Csak jön felém, mosollyal az arcán, tágra nyílt szemekkel, a zöld íriszei, pupilláival belém hatol, egészen mélyre. Régen éreztem ilyet, talán másnál sem, csak nála, még régen. Nem emlékszem, nem emlékszem másra. Egy pillanatra megáll előttem, megerősítésre vár? Átkarolom, két kezét a mellkhasamra teszi, picik. Behunyja a szemét, megcsókolom. Hosszan, átadom magam neki és ő is nekem.

Rám dől, így hátralépek, majd leesik, hogy a célja a beljebb kerülés. Tök hülye vagyok, megint elragadtak az érzelmek és kikapcsoltam. Behátrálok, már én húzom magammal, ő pedig előzékenyen követ. Becsapom az ajtót, ami nagyot szól, de egyikünknek sem tűnik fel. Leesik róla a kardigán, már a lábacskái is szabadok, vidáman követnek engem a szobába és hozzák magukkal a combokat, a csípőt, a hasikáját, - a melleit, a nyakát, a kézfejét és rajta az ujjakat, a körömágyakat és a körmöket. De ez mind nem csak hús, vonal és festék. Mind csak az egyszerű látszat kellékei. Ezekkel könnyű találkozni az utcán is, kibékülni velük, megállapodni mellettük. Igazat adni nekik, még akkor is, amikor nincs igazuk. Végül rájönni: „Francba, megint elment egy újabb év.” vagy „Hát skacok, félrebaszott…”.

Lekerülnek a ruhadarabok, kacér és kicsit tinédzser stílusú melltartója és a hozzá tartozó bugyi van rajta, rajtam is már csak a boxer. Testünk pontja lassan egymáshoz tapadnak, az első pillanatban még az apró kis szőrök csikiznek engem is, őt is. Végig fut rajta a hideg, szorosan magához ölel, tovább csókolózunk.

Második rész: A terminálon

Leszállt a gép én pedig megindultam a terminál kijárata felé, ahol reményeim szerint már várt egy autó, benne Gerard. Ezek az eszményképek ültek bele a fejembe, amikor is megszólalta telefon, naná hogy Gerard volt az:

- Szia! Gondolom akkor már leszálltál…

- Eléggé úgy néz ki – mondom szórakozottan, meg sem kérdezem, hogy késni fog-e. Már jön is a válasz.

- Úgy egy húsz perc és ott vagyunk, a húgom ragaszkodott hozzá, hogy őt is hozzam ki és mutassalak be neki – most meg itt vigyorog mellettem. – fűzi a végéhez.

- Gondoltam…

- Hogy mi?

- Tudtam hogy azért hívsz, mert valami nem stimmel, hogy késni fogsz.

- Igen, igen, akkor egy húsz perc és ott vagyunk.

- Rendben, a terminál előtt leszek.

- Szia, szia.

Körbenézek a reptéri boltokban, majd húsz perc múlva újra a terminál előtt vagyok, Gerardék már ott vártak.

- Bonjour! Gyere, ülj be. Rosemarie vagyok. – mondja Gerard húga, akit képről és egy két szó erejéig telefonról ismerek.

- Szia, Bálint vagyok, de bátyód biztosan említette már.

- Persze, hallottam már rólad. – mondja viccesen és arrébb huppan a hátsó ülésen.

Beülök hát mellé, becsapom az ajtót és Gerard gázt ad. Azért kértem meg, hogy jöjjön ki elém, hogy otthonosabban érezzem magam, és persze hogy könnyebben odataláljak a lakásomhoz. Hazafele menet beszélgettem Rosemarievel. Megtudtam, hogy Marie még nem költözött el otthonról , még egyetemre jár és a második diplomáját csinálja éppen. Gerard mutogatott ki az ablakon, hogy itt meg itt mi is van, hogy a szupermarket itt, és hogy hogyan tudok eljutni ha majd kell valami. Hamar ott voltunk, az albérletemnél. Észre sem vettem, meg kicsit el is keveredtem már, pedig az elején figyeltem mikor merre kanyarodunk. Marie volt a hibás, egyszerűen nem hagyta, hogy ne rá figyeljek.

Az a csaj volt, aki nem hagyta abba, mindig volt mondanivalója. Istenről, Isten hiányáról, arról, hogy miért él egyedül, míg arról nem, hogy miért egy 300 eurós cipő van rajta. Az első diplomája közgazdasági, és van is egy mellékállása egy cégnél. De megakarja valósítani az álmait, kurátor szeretne lenni, műalkotásokkal foglalkozni. Nagy galériáknak dolgozni, majd sajátot nyitni, valahol a belvárosban. Én pedig azon tűnődöm, hogy milyen közel is van Budapest Párizshoz. Hogy hiányoznak a különbségek. Eszembe jutottak egyetemista éveim női, lányai.

Megérkeztünk. Kiszállunk, Gerard elkapja az egyik táskát a kezemből. Hagyom neki, úgyis hiába való lenne bármi is, úgyis ő viszi fel. Lepakoljuk őket azok mellé amiket még Gerard halmozott fel nekem – pár háztartási dolgot: poharak, tányérok, porszívó és ilyesmik, így probléma nélkül töltök ki három pohárba abból a pálinkából, amit erre az alkalomra hoztam magammal. Legyen mivel koccintani, végül is az első párizsi albérletem.

Elbeszélgetünk hármasban, Rosemarie érdeklődik a munka felől, amit itt fogok végezni.

Miután elmennek, elkezdek kipakolni. Megtöltöm az üvegasztalt azokkal a mindennapos kütyükkel amik egyszerűen soha sem tűnnek el igazán, a telefontöltő, az adapterek, az „éppen olvasom” könyvek, egy határidő napló, amiről nem tudtam leszokni, pontosabban átszokni. Tehát kidobáltam az összes ilyesmit, csak úgy véletlenszerűen, mivel tudtam, hogy az elkövetkező időket egészen biztos itt fogják tölteni, ugyan ilyen össze-visszaságban akármit is találok majd ki nekik.

Ezek után jött a fürdőszoba bevétele, ami ugyan ilyen gyorsan ment.

Este megszólalt a telefonom, felveszem:

- Megérkeztél? – kérdezte a titokzatos búgós hang, amiről rögtön kiderült számomra, hogy Jacqui az.

- Szia Jacqui! Igen meg. Pont most pakoltam ki, idefele gondoltam rád.

- Arra gondoltam, mivel úgy is régen láttuk egymást személyesen, beülhetnénk majd beszélgetni valahova.

- Rendben. Csak találd ki hova, mert fogalmam sincs, hogy hova lenne praktikus.

- Persze. Akkor majd hívj ha rendben leszel. Szóval ha jó neked.

- Úgy lesz. Szió.

- Bon Jour.

Már egy fél éve is lehetett, hogy láttam róla képet, frisset. Azon, akkor éppen szőke volt. Szokta mesélni, hogy mikor éppen mit változtat a magán, hajszín meg ilyesmik. Azt is amikor tetoválást készítetett A hátára. Kíváncsivá is tett a hívása, hogy most éppen hogy nézhet ki. Amikor megismertem mindig vörösesbarna haja volt, szolid tónusú smink. Ami azonban igencsak szembe tűnő volt, hogy megnőttek a mellei. Amikor együtt voltunk, még elég fiatal volt, én akkor jártam a harmadik évfolyamot, ő pedig a másodikat.

Tegnap még megbeszéltük Gerarddal, hogy ma délután megmutatja a környéket. Így most minden bizonnyal ő csöngetett. Úgy beszéltük meg telefonon, hogy lent a kapuban találkozunk, elvégre a harmadikon laktam, felesleges lett volna fel caplatnia meg vissza. Bár – így lefelé a lépcsőn – lehet, hogy illő lett volna behívnom. Meg feledkeztem erről megint, néha kimaradnak. Most már mindegy.

- Hello.

- Szevasz. – mondom neki, kézfogással köszöntjük egymást.

- Arra gondoltam, megmutatok egy közeli pub-ot –mire én megindulok mellette. Egy fél lépéssel lemaradva mögötte, csak, hogy tudjam merre kell menni és ne kelljen kérdezgetni minden utca sarkon.

Beülünk. Kikérünk egy-egy sört, búza sört. Most sem csalódtam a barátomban, valóban nagyon finom a sör és a hely is hangulatos. A pincér sem olyan, mint az otthoniak többsége, ez itt nagyon figyelmes.

Gerarddal beszélgetünk, nem is tudom miről, csak hallgatom és bólogatok. Neki nem tűnik fel, először nekem sem. De elmerengek. Elrabolnak a gondolataim. Hogy mi lehet azokkal akiket már rég nem láttam. Azokról a rég el elszalasztott lehetőségekről, amiket esetleg nem ismertem fel abban az időpillanatban, amikor előttem voltak. Találkoztam-e mindenkivel, akivel találkoznom kellett eddig a pillanatig. Nem-e maradt ki egy láncszem az egészből,. vagy nem pusztítottam-e el én valamelyiket és most ezért kell itt lennem, ahol vagyok. Itt kell-e egyáltalán lennem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, amikor is Gerard megböki a kezem, amin könyöklök, ez annyira meglep, hogy csak kicsin múlik, hogy nem verem be az állam a söröskorsóba. Elég morcosan nézek fel rá.

- Bocsi, nagyon elbambultál, nem gondoltam volna, hogy ennyire. - és kuncog magában. Jellemző.

- Semmi baj, de ne röhögj már.

- Jójó, mindjárt abba... – feltör belőle a nevetés - mindjárt abba hagyom. Csak annyira béna volt… ahogy nem tértél magadhoz. - mondja nevetve.

- Elgondolkodtam.

- Mikről? – kérdezi biztos udvariasságból. Bele kortyol a sörébe, már nincs sok belőle.

- Régi dolgokról, de ha akarod akkor menjünk. Hány óra van?

- Lassan három, de miről gondolkodtál?

- Erről, arról am arról. Csak az élet nagy dolgairól. Dolgod van?

- Majd este randim lesz ennyi.

- Az jó. Pont ezen gondolkodtam tulajdonképpen én is. - Felnevet.

- Azon, hogy találkozom egy nővel? - Nem válaszolok. Kizökkentett az egész. Eltelik így pár perc.

- Nem baj, ha én most megyek?

- Hát… nem. – nyögi ki. – De miért akarsz menni.

- Gondolkodni szeretnék a dolgokon. Mennyi volt a két sör? – kérdezem.

- Hagyjad, a vendégem voltál.

- Köszönöm. Szia.

- Szia.

Vajon a testi és lelki kielégülésen kívül hajt bennünket valami? Az egyéni célok a fontosabbak, vagy a társadalom elvárásai? És a kettő nem egy és ugyan az? Mi számít testinek és mi az, ami szellemi? Hol húzódik érzékeink határa és hol kezdődik a szellem?

A fények melyek haza vezetnek; az utcák lámpái, a kocsik fényszórói, a jelző lámpák villódzó színei és a kirakatok neonjai. Haza vezetnek?

Eljöttem otthonról, messzire, hogy ne érjenek utol az emlékek, hogy elrejtőzhessem előlük. Azért, mert volt lehetőségem, meghívtak. Ők akarták, nekik volt szükségük rám. Nekem nem kellett tenni semmit tulajdonképpen tennem, hogy ide kerüljek, mázlim volt. Ők találtak rám.

×××

Tizenötödik nap. A harmadik hétvége lesz amit Párizsban töltök, már két hete dolgozom a cégnél. Kezdenek megszokni. Megismerkedtem már néhányukkal is, persze Gerard jóvoltából. Bemutatott a kollégáknak, és volt már rá alkalom, hogy elmentem velük szórakozni is. Kialakult a mindennapi rutin, kezdem megszokni az itt létet. Kezdek karakán lenni.

Első rész: Repülőn

Korán reggel van. A csomagjaimat még tegnap pakoltam be, délután. A sporttáskák megtöltése a „valamit úgy is itthon felejtek” jelige alatt teltek meg. Nem akartam az egész ruhatáramat kivinni, így főleg a napi használati tárgyaimat, pár kényelmes ruhát otthonra és két garnitúra öltözéket a munkához pakoltam be az eszményi határt jelentő két fekete táskákba. Ezekkel indulok el rövidesen egyedül a reptér felé, saját választás volt, nem akartam, hogy kikísérjenek. Reméltem nem lesz nagy torlódás és hamar felszállhatunk majd. Biztos ami biztos egy könyvet a kézi poggyász tetejére csaptam még az előbb, ha bármi is rosszra fordulna. Enni nem volt kedvem, így most üres gyomorral indulok el, lépek ki a lakásból, melyet egyik… ismerősöm ismerősének adok ki majd albérletbe.

Kilépve a kapun csak 50 méter a 4-es 6-os. Gondolkoztam már azon, hogy vegyek egy kocsit, főleg az elmúlt fél évben. De mivel elég közel van minden, így csak akkor használnám, ha kimozdulok a városból, ami meg nem jellemző. Bár a jogsi megvan… valahol. A csomagok sem olyan nehezek, mint gondoltam. A villamos is megérkezik, így irány a Ferenc körút, majd onnan metró és onnan a reptér. Egyikre se várok sokat, csúcs idő van én meg kifelé megyek éppen.

A repülővel már nincs ilyen szerencsém, így előveszem a könyvet és neki állok olvasni. Elvont, beteg könyv. Már olvasom egy pár hete. Lehet valami nyugisabbat kellett volna hozni. – tűnődöm magamban. Azonban a repülő leszáll mi pedig be, és ezzel kezdetét veszi első nagy távollétem. Izgatott vagyok ugyan akkor zavar is az, hogy hogyan fog alakulni az első pár nap. De bízom Gerardban és hogy jó kis albérletet nézett ki nekem. Ezeken tűnődöm, mikor bemondják, hogy ki lehet kapcsolni a biztonsági öveket. Így kényelmesebb re veszem a formát és még egy mosolyt is megeresztek a mellettem ülő fiatal, minden bizonnyal egyetemista diáklánynak, aki vissza is mosolyog. Tuti, hogy nem magyar – mormogom magam elé. Talán éppen francia, elvégre oda tart a gép.

Eszembe jut az az év amikor, Jacquival voltam, még egyetemista koromban, francia egyetemista lány volt, aki két szemesztert töltött velünk az egyetemen. Talán mindig is voltak olyan komplexusaim amik bevonzották ezeket a lányokat. Akkoriban igen sok mindent kipróbáltam, érdekeltek a különböző ázsiók. Jacquihoz is ez a vágy hajtott, addig nem voltam francia nővel – igaz, azóta sem. Mosoly ül ki az arcomra, sőt még kuncogok is magamban, amire a kis - francia - megint rám szegezi nagy barna szemeit. Szolid smink, kacér szempillák – akár Jacqui is lehetne.

Ő ül az ablak mellett, én a belső sávban, nem nagyon tekinget ki én viszont mindig ki szoktam, de most csak a bárányfelhők fodrait látom. Szép az idő. Észreveszem, hogy valamilyen képzőművös könyvet szorongat, magyar és kopott. Biztos valamelyik körúti antikváriumban szerezhette be. Talán emléknek, nem hiszem hogy ebből akarna tanulni, ahhoz már túl kopott és a lapjai is ki vannak lazulva. Csak a képeget nézegeti.

Én is előveszem a Palahniuk könyvet. Olvasgatom, de amikor a kis francia lapoz, kinézek az én könyvemből és megnézem a már picit sárgult lapjait az övének. Eltelhet egy jó óra mikorra már elkezdek zsibbadni, de csak az ő könyvét figyelem, és morfondírozom azon, hogy mit is tudok abból a nyelvből, amit 5-6 éve még egész szépen beszéltem, ezért is volt könnyű megismerkednem Jacqui-val, pont franciát kezdtem el tanulni az egyetemen és bár az elején nagyon megszenvedtem az igeidőkkel, miután meglett a nyelvvizsga egész jól eltudtam vele szórakozni. Nagyon tetszett a kis belvárosi lányoknak, akik a kedvenc eldugott kocsmájukban iszogatták a vörösboroskólájukat, laptoppal mászkáltak és művésznek készültek. Azóta viszont csak ritkán használtam, néha váltunk pár levelet Jaquival és ebben ki is merül a gyakorlás, de az is inkább már angolul folyik.

Végül ő szólít meg tört magyarsággal:

- Hello, mit nézel? – mosolyog.

- Szia, csak az én könyvem kicsit vontatott és a tiedben még képek is vannak. Az érdekesebb. – mondom kicsit bizonytalanul, nem tudom mennyire ért meg. Közben pedig azon gondolkozom, hogy nem-e lett volna jobb, ha angolul válaszolok neki.

- Áhh. Ez művészettörténet. Kaptam a magyar barátnőmtől. Itt tanultam kicsit.

- Értem. – viccesek ezek a kis franciák, talán nem is lett volna jó ötlet angolul megszólalni – és hol tanultál? – kérdezem, bár minden bizonnyal BTK-n töltötte az idejét.

- Az ELTE-n, most vagyok harmadéves otthon. És jöttem kicsit tanulni ide. Fél évet. És te miért jössz hazámba?

- Munka, építész vagyok és felkértek.

- Akkor nem is nagyon vagyunk távol egymástól, mert nekem ez a szakterületem.

- Tényleg? - megkérdezem tőle, hogy pontosan minek is tanul. De szerintem félre érjük egymást.

- Én apukám építész, és ezért szeretem a szép épületek. És ezért tanulok.

Még elbeszélgetünk az épületekről elég sokat, ő néha franciául én néha angolul beszélek, mert vagy én nem tudom megértetni magyarul magam és rá kell jönnöm, hogy franciául meg semennyire sem így néha én angolul ő meg ugyan ezért néha franciául. Megmutatja a kedvenc magyar épületeit a könyvből, melyről kiderül, hogy a 100 Legszebb Magyar épület gyűjteménye. Szeretem az ilyen reprezentatív jellegű könyveket, melyek valahogy összegyűlnek az ember polcain jobb esetben.