Az éj puha teste, Börszörményi Zotán tollából

A regény során megismerkedhetünk a szerzővel, aki saját tapasztalatait ülteti át a szereplőkbe. Van itt menő gyártulajdonos, képviselői babérokra törő szerkesztő; és olyan is, aki egy új otthon megteremtésén fáradozik a hátra hagyott családja számára. De itt van Vanda is.

Az író sokadik, legutolsó publikációja Az éj puhateste. A regény három szálon szövődik, melynek mindegyikén van egy, a szerző életútjához hasonlítható karakterű férfi. Tamás, akivel az Új Világba tartva ismerkedhetünk meg; Walter, aki az elkövetkezendő választásokon indul és ugyan olyan komplikált a házas élete, mint Zénónak, aki feleségének a gyárát vezeti. A három úriember története itt-ott összefonódik, azonban mindegyikük más-más sorsra van ítélve a szerző által.

Böszörményi Zoltán olvasottságának és műveltségének jelei ezen az írásán is látszanak, azonban a szereplők szájába adott szavak ezúttal sokszor túllépnek a realitás határán, túlzóak és oda nem illőek véleményem szerint. Az író így akarja megadni talán az alkotás művészibb oldalát, azonban ez most nem sikerült neki. Ugyanakkor a Vanda Örökben, az egyserűség és a lényegre törésben ott van az írói varázs, a 200 hézagos oldalával sokkal nagyobb hatást ér el, mint az Éj puha teste, mely 600 oldalán úgy kell átrágnia az embernek magát és semmilyen megdöbbentő fordulatra nem számíthat a végén – ha már olvasta a Vandát.

A Vanda örök, azonban kedvenc könyveim egyike, lényegre törése és tömörsége egydélutános regénnyé avanzsálja a művet. Mely azonban rövidsége ellenére oly kifejező, hogy magával ragadja az olvasót és valódi katarzissal ajándékozza meg. Abban halványabb párhuzamokat lehet felfedezni az író és a főszereplő, Rudolf között, aki egy autólízinggel foglalkozó cég munkatársa, ugyan akkor családapa és szerető, gondoskodó férj és lelkes egyetemista. Ott ismerkedik meg Vandával, akivel hamar egymásba habarodnak – csak úgy, mint Az éj puha testében Zénó és Vanda.

Ezért aki inkább a hosszabb, a részletekbe menő könyveket szereti, annak a puha testet ajánlanám, aki pedig a pergőbb regények – már-már novella – híve annak pedig a Vanda örököt.

Torceee

Gerlóczy Márton: Csemegepultos naplója

Csemgepultnál

Hogy mit keresnek az oldalasok, ló-különlegességek és nők, lányok – ekkora változatosságban és számban – egy regényben? Hogy mi végre is teremtette Isten a lókolbászt és mi volt vele a célja? Szerintem egész biztosan Laci életét akarta megkeseríteni vele. Ő pedig a nőkét.

A fiatal író, a tőle megszokott laza és élethű stílusban kalauzolja el olvasóit - egy igen bizarrnak ígérkező regény erejéig - a Vásárcsarnok mélyére. Egy olyan – mindenki által ismert – helyre, amelynek most megtekinthetjük a másik, organikusabb oldalát, mely eddig csak a beavatottak ismerhettek. Belül vagyunk. Az inak, belek, a tüdő és a máj… Majd a kolbász, a hurka, a virsli és a szalámi. Az oldalas és farhát; csülkök és combok közt; valamint: mellek, popsik és ajkak. Lacin keresztül – a főhős – megismerjük a fentieket minden oldalról, kívülről-belülről.

Nincsen rajta semmi különleges, olyan mintha… nem egy főhős lenne, csupáncsak egy a sok munkásosztály gyermeke, aki nem találta meg a helyét és jobb híján. „Híj de jó lett volna… „- gondolja még mindig minden nap reggel - de nem lett; és így lett hentes. A regény főhőse.

Apáink és anyáink sarja nem ismerkedik meg magasztos filozófiai nézetekkel, sem közgazdaságtannal – legalábbis nem olyan formában, ahogy mi. Ő finomakat fog inni és enni, nem fog belegondolni, hogy megcsalja-e a párja, mert tudja hogy nem. Nem fog többre vágyni – az idő múlásával, ellenben talán velünk -, neki megfelel az Ászok vagy a Soproni – ki-ki kénye és kedve szerint; beéri majd a kolbásszal meg a zsömlével.

Elvégre mi is a legjobbak közt tartjuk számon a gólyatáboros paprikáskrumplit vagy a Földrajz Klubos zsíros kenyeret hagymával. Nem biztos, hogy akkor esszük a legjobbakat, amikor a legkényelmesebben érezzük magunkat, de amikor kevés van és sokan osztozunk akkor mindenki jóllakik. Neki sincs talán nagyobb célja. Lehet, hogy csak ennyiből áll az élete? Kiderül, ahogy az is hogy mit csinálhat egy koravén kujon, egy siheder, aki gátlástalanul ront bele a Vámházkörút és a mi világunkba fehér köntösével és sityakjával.

Torceee

Csak egy hangyányit

+++még nem része az egésznek, promo jelleg+++

Egyikünk sem erőltette különösebben a találkozót, talán mind ketten magunktól féltünk, s csak kevésbé a másiktól. Azonban egy újabb fél év után a kíváncsiság vett erőt mindkettőnkön. Feladtuk mindketten.

Feladtam, rábírtam magam hogy átadjam magam valaki egészen másnak, egy belső énnek, valaki olyannak, akivel csak ritkán érintkeztem. Ez olyan valaki lehetett, annyira eldugott volt, mint mikor kisgyerekkoromban én, amikor a nagyival bújócskáztam. Mikor megérkeztünk és ő lerakta a csomagokat én berohantam a szobába és a gardrobe mélyébe fészkeltem magam, a játékok és a ruhák közé. Ő pedig tudta, hogy elbújtan rá várok; és így utólag belegondolva – a helyzetet ismerve már, mint FELNŐTT – tudta hogy hol lehetek, ő mégis minden máshova benézett, csak hogy ne oda kelljen ahova bepasszíroztam magam. Persze talán néha ő is meglepődhetett, ha olyan helyről jöttem elő, hová már benézett, de szemüvege nélkül sokszor nem vett észre. Én voltam, nem csak a nagyi, de az egész család egyetlen csöpp kis csemetéje, így rendkívül nagy figyelmet és kényeztetést kaptam – megérdemelten? Az ő egyetlen fiacskájának voltam én az egyetlen fiacskája. (…) A nő ment, az unoka maradt. Pedig minden tökéletesnek indult, szerették egymást a szüleim, csak hát nem így alakult, meg nem így hozta a sors és ilyesmik. Anyuci lelépett, nem mással, egyedül; de másért. Magáért? Vagy egy leendő másvalakiért nem tudom. Bár mind kettőt valószínű. Nem az anyai ösztönök vesztek ki belőle, azok nem veszhettek el, soha nem is birtokolta eme tulajdonságokat. Bár nekem megtapasztalni sem volt tudatom akkor ezt még.

Az ilyen gondolatok sodortak magukkal a találkára is. Elhitetni önönmagaddal hogy minek van értelme vagy minek nincs, eleve elvetélt. Mivel korodnál fogva mind két végletet már ismered, tudod mik a következmények, esélyek, buktatók, hogy miket szeretnél és miket nem. De leszarod ezt mind, alakítasz magadon, hajlasz, nehogy megtörj és elfogadod a saját magyarázatodat az egészre. Így amit elfogadtattam magammal, azaz volt hogy: Szükségem van arra a hitre amit a vele való együttlét okozhat, és ha nem találkozunk elvesztem ezt a hitet… - Hitet nem veszthet el az ember, elviekben, de mi van a valóságban? Mert ha hitet veszít az ember, akkor egy új tudatba kell költöznie vagy még annál is több. A hit nem változhat állandónak kéne lennie, öröknek; és éppen ez volt az, amit nem akartam elveszíteni. Az állandóságba vetett bizalmam, ezért találkoztam vele és akartam őt. Általa átlényegülhetne az értelmem, céljaim materiát ölthetnének végre. És lassan ahogy egyre inkább belefurakodtak ezek a gondolatok az agyam mélységeibe, úgy nőtt a bennem lévő üresség is. Pedig csak hozzá állás kérdése, de elszáll ilyenkor minden szilárd pont az inercia rendszerben, nem találom az origót és elveszek a vonalak közt.

Mint drótkötélen a hangya, aki nincs tisztában azzal, hogy egy feltekeredett kis síkon botorkál, úgy botorkáltam én is kettőnk közt. Nem tudhattam, hogy csak körbe-körbe rohangálok, újra és újra ugyan azokat a köröket lefutva, mert bezártam magam a szűk kis dimenzióimba és nem bírtam szabadulni. Végül egyre vékonyabb lett a drót és én lepottyantam róla a mélybe, az aszfalt és köztem rohamosan csökkent a távolság. Még a zuhanás előtt, ahogy a drót vékonyodott, egyre könnyebb lett volna rájönnöm az egészre. Meglátni a drót mibenlétét, a kerület csökkenésével azonban lehetőségeimet is csökkenni vágytam. A földet érés közeledik, ahogy ezek a monológok is: szia szia mizu jóléste ahaperszeésneked – itt a szavamba vágva – holnap holnaphárom ott ott – leteszem a telefont.

xxx

Másnap hívom fel csak, és megbeszéljük a fentieket, ugyan ezekkel a mondatokkal nagyjából. A telefonletételt követően nem sokkal azonban tudatosul, hogy jónéhány „üres” órám van addig hátra és a semmivel tudom csak megtölteni őket, azonban lepottyanva a drótkötélről apró kis hangyatestem a végtelen zuhanás sivár élmények áldozatává válik.

Ízeim, csápjaim, lábaim mind elvesztek a nagy mindenségben. Nem tudtuk merre van a fel és merre a le; abban megegyeztünk ugyan, hogy zuhanunk viszont, hogy ez jó-e nekünk vagy sem… nem tudtunk megegyezni. Így a páni félelem és kétségbeesés borította el apró agyunkat és nem éltük át, nem éltük meg… elragadott bennünket.

- Zuhanunk! – zuhanunk gondoltam én is magamban.

- Te jó ég! – mondta ő újból.

- Mi ég? – kérdezem meg viccesen, de egyikünk sem röhög rajta.

Mire ő újból elkezd óbégatni, hogy:

- Zuhanunk, zuhanunk! – „És?” gondolom magamban.

Jaj! Hagyjál már… Most akkor… És mi lesz… és hasonlók. Elvégre mit vár az ember egy zuhanó hangyától?

xxx

Nem víz az nem lesz. Honnan lenne? A korábbi magabiztos kétségbeesés lassan elillant – megszűnve létezni, elhagyta testünk itt hagyva magunkat, nekünk. Gáz viszont lesz meg felsülés; viszont elsülés… Az nem, az nem lesz. Így szoktak ezek a három órás napok történni. Mi csak tudjuk. Mi mindannyian, akik közel kerültek ezekhez a háromórásnapokhoz. A szél mindig fújt, csak mi nem tulajdonítottunk neki lehetőséget. Az idő mindig haladt előre, csak mi nem akartuk így. Nem gondoltuk, hogy talpon maradhatunk itt, mert lenéztünk és láttuk, hogy drótkötélen vagyunk. Eladdig magabiztosak voltunk, nem féltünk a magasságtól, mert nem tudtuk, hogy olyan, mint zuhanás létezik. Eladdig nem rettegtünk, nem tudtuk, hogy a zuhanás rossz is lehet. Így azért már egészen más. Mindig hazudtunk magunknak, tudtuk, hogy nem kell nézni.

- Te! Bocsáss meg nekem, kérlek.

- Nem te, te bocsáss meg én nekem, amiért nem figyelmeztettelek.

Azzal megbocsájtottunk magunknak és elhatároztuk nem sülünk el, fel, meg és a többi. Zuhanásunk tovább folytatódott és bár továbbra sem élveztük, azonban megértettük azt, amiért zuhantunk, hogy miért vagyunk szükségszerűen itt. Az idő azonban nem állt meg; a három óra közeledett.

xxx

És amint már csak percek voltak hátra, türelmünk annál inkább háborgatta tudatunk: hogy milyen lassan kúszik a nyamvadt analóg köztéri órának a másodpercmutatója.

- Meg, ha nem négyszögletű lenne… akkor gyorsabban telhetne is az idő nem?

- Nem akkor éppen hogy belassulna mert gyakrabban látnánk.

- Tényleg.

xxx

Egy állandóan zúgó és erősödő hangra lettünk figyelmesek, ami elvonta figyelmünk az óra mutatójáról, mely még mindig túl messze járt az üdvöstől. A víz volt az, ami morajlott a fülünkben, pedig a folyó túl messze volt ahhoz, hogy hangjai ide elérjenek. Azonban semmi más nem lehetett, csak az. Mi. Mi kerültünk kicsit közelebb, de nem a folyóhoz magához, csak a morajláshoz. A kavicsok és a sóder, a meder és a folyó. Látni nem láttuk, csak ha behunytuk a szemünket, az apró kis kerekded szilíciumgyöngyöket, ahogy gurguláznak a fenéken, mint megannyi szolga vonszolták a hátukon a nagy és hatalmas folyót. Eleinte örültünk. Eleinte, mert elterelte a figyelmünk az idő múlandóság mentességétől. Magunkévá tettük a folyót… én te ő mi … mi mind, mi mind rájöttünk végül, hogy nem úgy van ez, ahogy. Mert egészen máshogy van. A mutatók a kavicsokká lettek és fordítva.

xxx

Rádöbbentünk, hogy ő már úton van ide. Hogy ő van és mi, és mi csak mi, és nem ő meg mi. Hogy ő megerőszakolt bennünket; minket, sokakat, minket, gyengéket. Nem volt kis csónak; se bedobott, drótkötélen himbálódzó mentőöv – egy elég sem lett volna nekünk, mert akkor döntenünk kellett volna – mely megmenthetett volna bennünket. Akkor döntenünk kellett volna, hogy ki éljen és ki haljon. Mi nem dönthettünk. Már rég nem. Csak sodródtunk, mint megannyi kavics. Így csónak és minden híján pedig megállás és exponenciális sebességgel haladtunk feléje. Egészpontosan mi már nem haladtunk, csak ő jött. Most már éreztük, hogy jön, hogy itt van mindjárt, hogy ott agy ott, nem ott van. Nem az nem ő. Ő. Nem ő. …

Elkezdtük érezni, azt hogy tudjuk… hogy nem tudjuk azt csinálni, mint eddig, amikor csak te csináltad.

- Egyedül, mert igen, azt hittem ha ti is itt lesztek, egyszerűbb lesz nekem.

- Mi is azt hittük, azért jöttünk.

És megjelent ő.

Torceee

2010.02.12.

Kundera: Az élet máshol van

Avagy egy költő…

A műben egy ember életútját követhetjük nyomon, ám egyúttal az író rámutat a kelet-közép-európai államok szocialista korszakának visszáságaira is. A könyv főhőse Jaromil, aki anyja egyetlen gyermeke, egy olyan családban nő fel mely tele van ellentétekkel mind érzelmekben, mind eszmékben.

cikk: Fantasztikus. Az író már az elején megismerszik, stílusa kiegyensúlyozott és egyenletes dinamikával vezeti végig azt az egész könyvön; mondatai pontosak, hiányában vannak a fölösleges szavaknak és csak olykor fellengzősek, amikor a történet szálai úgy kívánják. Ami érdekes az elején az az, hogy a nőt és a fiát miként nevezi, mindig és végig az egész regényen keresztül kihangsúlyozza kettőjük szoros kapcsolatát, összetartozásukat; még akkor is amikor ez a szál – ami összeköti őket – szinte láthatatlanná, sőt éppen hogy valamiféle taszító hatássá lép fel.

A férfi és a nő közti kapcsolatot viszont csak egy másik nő rúghatja fel – még akkor is szerintem, ha homoszexualitásról van is szó. Jaromil pedig lassan – a gyermeki éveket, az anyai túláradó odaadása és elkényeztetése után – félszegen bár, de belekerül olyan társaságba, amiben megismerkedik egy lánnyal is. A költő maga nagyon félszeg, nehezen szánja rá magát, először az egyik lány kezdeményezőkészségére van utalva, majd ezt követően is igen nagy nehézségek árán töri át a szüzességét védelmező kőfalakat. Végül azonban sikerül, azonban felismerhetjük a véletlenek sorozatában a csalást, a hazugságot és az őszinteség hiányát. Még akkor is, amikor a költő azt hiszi hogy szerelmes, akkor is olyan dolgokat hallgat el, majd végül ad ki magából, melyek párja szenvedéséhez vezetnek, indokolatlanul.

Az író szépen és részletesen tárja elénk főhőse, a költő érzelmeit, cselekedeteit és azokat az indokokat, amelyek sarkallták. Az olvasó azonosulhat Jaromillal, azonban a – fejlődésregény - végére ráeszmél, hogy az akiről megbizonyosodott, hogy a legtisztább és ártatlanabb személy az egész regényben, hogy lesz árulóvá az általa szeretett – elsősorban nők számára.

Ezeket az érzéseket, helyzeteket, amin a költő átmegy, az árulás és a hallgatás bűnei pedig általánosan jellemzik az adott időszakban, Csehországot és környékét, a szocialista blokkhoz kötött országokat. Így nyeri el a könyv az indexre kerülést a korszakban, és először csak Párizsban jelenik meg, franciául. Csak 20 ével később a rendszerváltások idején kerül be a faltól keletre lévő országokba, könyvtáraikba.

Torceee

Chuck Palahniuk: Choke

Cigányút

A Harcosok Klubjának írója, egy új és hasonlóan megbotránkoztató könyvvel jött ki, mely szemérmetlenül számol be egy amerikai digóról, aki egy elvetemült ötlet által kívánja biztosítani Alzheimer-kóros édesanyja kórházi költségeit, és mellesleg főállású amerikai telepes.

cikk: Most az amerikai szatíraíró, Palahniuk, aki a Fight Club c. művével vált el- és közismertté, mely megfilmesítésre is került David Fincher rendező munkássága révén. Most a Legutolsó szenzációjával a Choke c. – magyar címe: Cigányút - regénnyel kerülünk közelebbi kapcsolatba, melynek pedig rendezője az elsőfilmes Clark Gregg.

Victor Manchini és jó barátja, Denny életébe és élményeibe nyerhetünk bepillantást. A két kolléga, akik egy amerikai „élő múzeumban” dolgoznak, mint telepesek. Barátságukat szorosabbra fűzi közös kórságuk; szexfüggők. Járnak is egy terápiás csoportba, mely azonban korántsem olyan sikeres, mint várnánk. Victor szerint ez minden függőség legjobbika, mivel nincsen szüksége elszenvedőjének semmi másra, csupán saját testére, ami pénzbe sem kerül, és bárhol bármikor használhatja.

Két hősünknek azonban nem ilyen egyszerű az élete, mindketten nélkülözik azt a fényűzést, melyet mi európaiak látunk Amerikából; keményen dolgoznak. Munkahelyük a múzeum, az első amerikai telepesek életébe nyújt bepillantást, melyen keresztül is Palahniuk rámutat arra, milyen groteszk helyzetben is van korunk polgára. Manchini anyja pedig Alzheimer-kórban szenved, melynek költségeit Viktor nem tudja fedezni, így egy beteg ötlettől vezérelve kitalálja, hogy: az emberek rokonszenvét fogja kihasználni, mégpedig úgy ahogy nem várnánk. Személyes hősöket farag áldozataiból, akikkel éttermi vacsorák során ismerkedik meg; szándékosan félrenyel és megvárja míg megmentik. Így lesz a gyanútlan ügyvédből, tanárnőből hős. Ezek a hősök azonban nem engedhetik meg maguknak azt, hogy akit szárnyuk alá vettek hiányt szenvedjen, vagy ne engedhessen meg magának egy költséges fogászati kezelést, így rendszeresen kisegítik. Ezekből a pénzekből egészíti ki Manchini fizetését, ebből fizeti anyja kezelésének számláit és magát az éttermi fogyasztását is. Feketehumorban, abszurd helyzetektől és izgalomban gazdag regény. Mindenki fogyassza egészséggel!

Kitérnék még itt a végén. A film ugyan ezzel a címmel fellelhető, főszereplője Sam Rockwell: Egy veszedelmes elme vallomásai (2002), Frost\Nixon (2008), Moon (2009).

Torceee