2009. december 18., péntek

Tizenegyedik rész: Kitörök

Tehát van valakije. Akit szeret. Akit szeretek, van valakije. Eltűnődve nézem a fotelt, a kanapét, az üvegasztalt, a tévét. Az ablak fehér keretét, azt ahol felpattogzott a festék róla és a csupasz fát látni. De ezt mind látom a lapos képernyőben is. Mindent visszatükröz. Látom magamat, itt a sarokban. Mellettem áll, oldalvást. Egyik keze a vállamon a másik a hajamban.

Elfogadom. Ő pedig már be nem.

xxx

Nem tudom, hogy még mennyi időt töltök el így, de végül megtalálom. Felkelek a parkettáról, kisétálok az előszobába, magamra kanyarítom a sálat, belebújok a zakómba, cipőmbe. És valami melegség önt el. Talán a beletörődés okozta nyugalom az ami elernyeszti remegő tagjaim. Volt bennem bú és szomorúság, De éreztem boldogságot is, és nem úgy, ahogy a sarokban kuporogva érzi az ember, hanem szabadon. Ott ficánkolt bennem Annával együtt.

A lépcsőket gyors egymásutánban hagyom magam után, majd a kapun kilépve az ősz illatai csapnak meg. A vizes avar illatai, a tegnapi eső áztatta el őket. A pocsolyák magukba szívják a körülöttük lévő valóságot, minta fekete lyukak, ott van bennük minden, amit látok. Az utcán sétáló néni és bácsi, a kisbolt, ahol vásárolni szoktam, a fák. A kopasz fák, a kék ég, mely mára már tiszták, míg tegnap az esőfelhők tusolták őket szürkére. Most semmi sem látszik már belőlük. Csak a pocsolyák és az illatok, amik még gyengéden utalnak a tegnap történtekre.

Egyik térkövet a másik után hagyva magam után kiveszem a zsebemből a cigarettát, ami az utolsók, egyike. A dobozban már csak néhány szintén gyűrött és meggyötört öreg társa lakozik már. Inhalációim során illúzionálok róla, a régi emlékek. Ilyenkor egyedül van. Hazudok magamnak és közben mosolygok. Mindenki hazudik. Nem veszem észre, hogy én is magamnak, ahogy az emberek sem akik szembe jönnek velem.

Mosolygok rájuk, azt szeretném, ha megváltozna a világ. Teljesen magával ragad ez a hamiskás infantilizmus, és az, hogy hiszek.

A cigi füstje belülről ölelget. Az emlékek is az evolúció áldozatává lesznek. Csak a legerősebbek maradnak életben. A katasztrófa, ami a most uralkodó faj kihalásához fog vezetni nem egy meteor, vagy egy hirtelen jött eljegesedés. A kátrány és a nikotin csalfa keveréke lassan beborítják, homályba és sötétségbe borítják ajkainak és kezeinek a képét bennem. Elhalványulnak színei, illatait sem érzem már. Por és hamu kezd belepni mindent bennem. Rágyújtok a másodikra.

Az bérházak közti bemélyedéseiben a nap sugarai kapaszkodnak meg, az utolsó cserepekbe és drótokban kapaszkodnak meg. Nem akarnak egyszerűen eltűnni. Nem akarják itt hagyni ezt a napot, ki akarják élvezni az utolsó perceket is. Ahogy én is, ahogy leül a hamu a képekre, még figyelek az utolsó képfoszlányokra, hajszálakra, bőre színére, szemére. De ahogy a vörös kantár rángatja a sugarakat, úgy irányítja valami a kezem a következő cigiért.

Az első slukk még nem változtat az állapotokon, viszont az azt követők végleg belepik emlékeimet, eltűnnek mintha ott sem lettek volna. Gondolom… Hiszem… magamban. A sugarak is megadják magukat. Egyserűen tovacsúsznak egyik kapaszkodójukról a másikra. Azt mondtam volna kapaszkodó? Tévedtem. Nincs ilyen már. Síkos minden egyes drót és cserép, amelyen tovasiklanak, visszatérnek eredetükhöz.

Én is teszek egy dupla jobbra kanyart, és a párhuzamos utcán sétálok visszafele. Már égnek a lámpák sárga fényei. Messze nem olyan, mint a Nap sárgássága. Nagyon messze van attól. De mégis valami barátságos árad belőlük. Még mindig mosolygok.

Ahogy hazaérek és szembesülök az elmúlt napok, hetek mocskával elhatározom, hogy változtatni kell. Nem mehet ez így tovább.

Összeszedem a szemetet. Gyógyszeres papírok, pár sörös üveg, boros. Némelyikben még mindig van valami, valamelyikben penész is. Nem tudom, hogy hagyhattam el így magam. A kiszáradt buggeteket is elkísérem utolsó útjukra, mely végül a penészes rothadáshoz fog vezetni, valamelyik külvárosi szeméttelepen. Előkotorászom az ágy alá süllyesztett boxereket zoknikat és pólókat. Lehúzom az ágyat és új lepedőt teszek fel. Mosok. Porszívózom. Kiteregetek. Végül felmosok.

Befekszem az ágyba. Friss, finom. Szétvetem a lábaimat és a karjaim. És lehunyom a szemem. Elmerülök a párnákon és a paplanon. Belecsöppenek az univerzum csillagai közé. Millió fényes kis pont. Elmém tiszta, ahogy a csillagok is a retinámon. Nem tévelyegnek el érzéseim olyan dolgok felé, mint az elmúlt pár hétben. Nyugodtan fekszem, nyugodtan lebegek a csillagok fényében.

Nem gondolkodok az élet dolgain, sem a sajátjaimon. Valahogyan azt érzem, mindent értek. Hogy megvilágosodtam. Nem kívánom a bort, az ételt. Nem hiányoznak a nők és nem gondolok az exekre sem. Nem zavarnak és nem is hiányoznak illatok, mert mindegyiket érzem. Így az ízekkel a tapintásokkal, ölelésekkel. Azt érzem, hogy befejezett vagyok. Hogy megszabadultam a karmámtól.

Tízedik rész: Visszacsatolások nélkül

Gyorsan telnek a napok a hetek. Lassan a projektnek is a végére érünk. Sokat dolgozom. A mindennapi monotonitás biztonságában élek. És most mégis Levelet írok Annának.

…Üresnek és elhagyatottnak érzem magam nélküled. András mondta, hogy ne keresselek, most mégis… … Remélem eljut hozzád ez a levél…

E-mail, telefon és most ez a levél. Nem érem el. Rosszul alszom, mindig látom magam előtt. Vele álmodom, de nem emlékszem reggel. Próbálok vissza emlékezni, de nem megy. Ott hagy mindig. Minden reggel.

Lefekszem este. Reggel ébredek. Megint nem emlékszem mit álmodtam, de ma reggel is, első perctől bennem van. Próbálom felidézni magamban, rá gondolok. Tea, bugget. Igazán finom vaj és sajt. Kulcs, zár, lépcső.

Gyalog, esik. Metróra fel és aztán le. Fel a mozgólépcsőn. Esernyő? Esernyő. Esernyő! Ott hagytam az ülésen. Sietek, már csak pár lépés. Portás. Köszön, én is neki.

Szia Nicky. Helló. Jó reggelt. Szia. Helló. Bekapcsolom a gépet. Munka.

Gerard. Séta oda. Ebéd. Utolsó korty kóla Séta vissza. Anna. Vissza az asztalomhoz. Dolgozom. Anna. Mindjárt vége. Anna. Vége. Anna.

Újra metró és Anna.

xxx

…Nem voltam sokat kórházban. Nem volt semmi komoly… - hazudom neki, nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam.

…Miért hagytál itt? Annyira magányosan érzem magam nélküled. Hiányoznak a mozdulataid, a mosolyod, az illatod…

xxx

Nem alszom. Képeket nézegetek. Aranyos, szép. Egymás mellett állunk. Látszik, hogy szerelmesek vagyunk. Látszik. Látszik. Látszik. Rajta is rajtam is. De ez mind elmúlt, megváltozott.

Megváltoztatott. Megváltoztattam. Remélem. Nem is. Talán. Azóta futok, több gyümölcsöt és kevesebb húst eszem. Esténként már nem is eszek. Most már meg egyáltalán. Gyümölcselvek és jóga. Csak. Talán még vallásos is leszek. De az nem így megy.

xxx

… ezért nem szeretném, ha tovább tartanánk a kapcsolatot. Találtam már mást. Felejts el. Anna

xxx

Lekötöm magam. …Pontosabban más, engem. De már fel sem tűnik, hogy nem ő az. Csak rá gondolok. Jobban érzem a talajt a lábam alatt. Jobban, amikor fáj. Nem voltam ma sehol. Hétvége van. Szombat van. Késő van. Sötét. És kevéssé érzem magam magasan. Alacsonyan, egészen alacsonyan. Közel a földhöz. Már majdnem leérek.

xxx

Vajon mit csinálhat? Kivel lehet? Mikor feküdt le utoljára mással? Hogy van a kutyája, macskája? Hogy van a tesója? Jóban vannak? Hogy dolgozik? Hogy tanul? Mi van az életével? Mit csinál? Merre van? Mikor van…

Gondol-e rám? Ha igen, hogyan? Mi az amiről eszébe jutok? Egy Könyv? Egy film? Egy szó? Egy rég elfeledett közös poén, mozdulatsor? Egy érintés, amit mástól kap, de pont én jutok eszébe? Nem. Ez kizárt. Talán egy közös hely. Mi?! Mégis mi lehet az ami még hozzám köti?

Mi az amit nem felejtett el belőlem? Mi az ami igazán számított neki? Mi kötötte hozzám és mi az ami még egyáltalán hozzám kötheti?

xxx

Olyan, mint most a dominával. Hagyom magam. Azt akarom, hogy fájjon. Már kikötözve fekszem. Elnyomja a csikket a kezemen. Nem fáj, nem is éget. Nem fájdalom, amit érzek. Hálás vagyok neki, hogy még egyáltalán érzek. Hálás azért, mert egyáltalán még érezhetem. És azért is, mert itt lehetek.

Azért is, amikor viaszt csöpögtet a mellkhasamra. Anna. Hálás, amikor belém harap. Anna. Amikor az ajkaimat cincálja, vagy amikor... Ő Anna. Örülök minden egyes érintésének, mert így érezhetem. Anna.

Mindenért hálás vagyok… mindenért szeretem. Ezek adnak erőt, hogy csinálhassam a mindennapok szükségességét. És amíg tudom, hogy hozzám ér enyém a világ. Megnyugszom, és teljes békében várom az újabb cseppeket, fogakat… mindent. Csak ő tegye. És már nem félek. Nem kérdezek. Nem remélek.

Beérem azzal, hogy ott heverek, kikötözve, peckelve. Mint egy partra vetett delfin. Aki a trópusi part lágy homokszemcséinek béklyóival küzd, de nem akar szabadulni. Süt a nap, lassan perzsel és kiszáradok. De uszonyomat még verdesi a bizsergető, puha víz.

xxx

Ostorral ver. Majd latexkesztyűs ujjai mind velem vannak elfoglalva, csak velem… én azonban mégsem élvezek el. A pillanatnak élek. Próbálom elnyújtani az egészet. Azt, hogy itt vagyok, hogy ő itt van. És hogy még nem ébredek fel, hogy azt hiszem ez nem álom. Hanem valóság. Hogy ez az egész valódi. Hogy itt és most és velem…

xxx

Rám figyel. Nevet. Nevetek én is. Nevetünk. Nevetünk egymáson, magunkon, a világon… Talán őt sem érdekli már más.

Boldognak látom. Azonban…

xxx

Azonban a latex nyirkos, tapadós-csúszós anyaga köztünk van, és csak nem múlik el. Ő csak játszik én pedig tovább nyögök.

Lassan a cuppogós, valóságba térek vissza, és rá kell jönnöm, nincs messze a vég. Lassan el fog hagyni minden erőm, el fogok veszni…

…meg kell adnom magam neki. Fel fogom adni. Gyors lesz és fájdalmas.

Tűhegyes sarkának mondatairól nyalogatom le a nedveket, amik rákerültek. Érzem az illatokat; az övét és a sajátomat. Érzem ahogy egybe fonódnak, a hasonlóságunk, a különbözőségünk. Mindnet. Az ízek, a neszek… minden olyan kellemes, mindent magamba akarok szippantani…

… hátha nem lesz több.

Falom. Élvez. Már majdnem én is. De ez csak olyan pszichikai.

Mert ő is.

Minden idegszálammal rátapadtam. Őt hallgatom, érzem szagolom, ízlelem. Talán érzem az Ő egészét.

Elhiszem, hogy örökké tart.

Nem hagyom abba. Küzdök. Hátha még maradhatok. Szívem bilincsben, egészen mélyen valahol benne vagy bennem… nem tudom. Csak elhiszem.

Kezeim hátul. Ragasztóval összekötve egészen könyékig. Olyan mintha az övé lennék.

És talán így kicsit ő is az enyém.

De újra eszembe jutnak a kérdések: Ki ő miért szeretem ennyire? Mikor volt mással? Mikor gondolt rám? Hogy hogy van a ő, a családja, apja, anyja, barátja, barátnője, kutyája macskája….

2009. december 10., csütörtök

Kilencedik rész: Reggel Lucyvel az ágyban

Már besüt a nap az ablakon, szobmat reggel van. Kinyitom a szemem és látom, hogy a kis recepciósunk itt fekszik mellettem az ágyban. Ruhák a földön, szeretkeztünk. Ő legalábbis biztos.

Kikelek az ágy ból, magmara kapom a boxert és átsétálok a konyhába fejfájás csillalpítóért és egy jópohár hideg vízért. Megelőzendő a porblémákat, nem hiányzik egy másnaposság. A körülmnényekből ítélve pedig várható.

Lucy még mindig alszik. Azthiszem meztelen, mert a bugyi is meg a melltartó is az ágy mellett hever a földön. Így letusolok.

Készítek kávét és pár szendvicset beviszem tálcán és leteszem a komódra. Visszafekszem és bekapcsolom a dvd-lejátszót. Valami Sean Penn filmet teszek be.

Lucy felkel, és megcsókol, vissza csókolok. Elmondja milyen kedves agyok, hogy készítettem neki reggelit és kávét. hozzám bújik és megsimogatja a mellkhasamat, és tovább. Nem húzom magamra, ő viszont kezdeméynez.

Most egészen másként nézek rá, mint az irodában. Valahogy közelebbinek érzem. Olyan mintha ember lenne, vagyis hogy nő. Igen egészen olyan mintha egy mellettem lévő nő lenne. Foglalkozik velem, jót akar. És még jól is csinálja. Szexi és talán még hajlandó lenne ide is szokni.

Kócos szőke haja merészen rövid. Mindig is úgy gondoltam, hogy a rövid hajú lányok jók a szexben. Egy gyors menet után újra izzadtan heverek mellette, ő pedig eszeget egy szendvicset, néha beleszürcsöl a kávéba is. De talán nem tetszik neki, vagy kellett volna hoznom tejet, de én nem iszom tejes kávét.

- Te ilyet nézel?

- Csak találomra húztam ki a dobozból, Szeretem Sean Pennt. A Milk pedig szerintem jo film. Láttad?

- Persze, a barátnőimmel, mmég moziban.

- Ahm. És tetszett?

- Hát szerintem nem pasiknak való. hány óra van?

- Nem tudom, talán 11.

- Akkor aszem felöltözöm és megyek.

Ahogy mondta, elkezd öltözködni. Befejezi a szendvicsét és a kávé maradékát is felhörpinti. A ruháit összeszedegetve kiér a konyhába. Cipő. Nappali.

- Cseréltünk számot? – kérdezem meg tőle. Ő pedig aranyosan bólint. Tegnap még el nem tudtam volna képzelni, hogy ő tud aranyosan is bólintani, vagy bármit is csinálni. És most mégis.

Számot cserélünk, nyom egy csókot a számra, majd kisétál. Nem fogom felhívni.

xxx

Az idő múlásával nem barátkoztam meg igazán sohasem. Vagy mindig gyorsan vagy lassan telt. Sosem úgy ahogy én akartam. Annyi minden mást a hatalmunk alá vonhatunk. Ezt miért nem?

Talán az érzelmeim miatt nem sikerült. Mindig gyors és heves voltam, vagy éppen csöndes és kiváró. Nem bírtam sosem uralkodni az érzemeimen, elcsöndesíteni, lehallkítani őket. Úgy hogy csak én érezzem őket. Hogy megtartsam őket magamnak. Exrovertáltá és függővé váltam, oylan dolgoktól amik felett nem volt hatalmam. Az érzéseim felett. Hagytam sodródni magam és a pillanatnak élni.

Egyik érzelemből a másikba huppantam át és mindegyik puha volt. És nem vettem észre, hogy lassan egy gumiszobába zárnak ők. Minden telis tele puha és kellemes párnákkal. Olykor már felfekvéseim is lettek és kényelmetlenül éreztem magam. De nem vettem észre.

Csak most. Most már késő, nagyon szoros és tömött az egész, a kilincset sem látom. Nem tudom merre van a kijárat.

Leülök. Kényelmes, de tudom hogy el fogok gémberedni. Kihúzom magam, becsukom a szemem. Gondolkodok, belül.

Próbálom megtalálni a rendszert, a kiutat. A szokásokat, az ismétlődéseket. Megfejteni a rendszert. Megtalálni a gyengepontokat és azokat amikre építhetek. Elképzelem, hogy futok, hogy valós életben élek és nem bezárva.

Kiszabadulok.


Nyolcadik rész: Péntek este Lucyval

Miután hazajöttem valamivel jobb lett. Igaz még mindig bennem volt Anna, de picit felszabadított az, ami történt. Tegnap még meghívást is kaptam a ma esti bulira. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó a kapcsolat a kisfőnök, André és a többiek között. Elhívott minket a szülinapi bulijára. Így most az iroda nagy része arról beszélgetnek, hogy ki hogy kivel megy el este, és mikorra mennek le a mulatóba. Mi is csak az előbb beszéltük meg Gerarddal, hogy Peterrel hármasban megyünk le és hogy kilenckor jönnek el értem.

Még mindig nem volt autóm és még mindig eszem ágában sem volt venni egyet. Nem tudom meddig maradok itt, Párizsban. Esetleg miután haza mentem, veszek egyet. Mert azért néha már kellemetlenül érzem emiatt magam. Akkor már bőven lesz is rá pénzem.

A nap hátralévő része gyorsan eltelik, talán a legjobb napom az elmúlt jópár napban. Ahogy megyek kifelé az irodából Lucy megint odaszól hozzám:

- Hello! Ugye jösz este? – úgy kérdezi mint egy kis macska.

Visszhangzik a fülemben, hogy „ugye” „ugye eljössz?” Mindig ez van, akárhányszor ő van a recepción. Ketten vannak, a másikat talán Veronikának hívják. Azt hiszem diák és részmunka időben van itt, így elég ritkán látom, de úgy rémlik tegnap ő volt bent és talán hétfőn is. Lehet, hogy két napokat jár hetente? Vera eddig nem szentelt nagy figyelmet nekem, ő az ideális titkárnő. Nem olyan, mint a Lucy, aki rámászik mindenkire. Legalábbis rám igen.

- Persze megyek. – mondom neki mosolyogva. – Te kivel fogsz jönni? – kérdezem most komolyan érdeklődve.

- Biztosan lenézek, de még nem tudom kivel és hogy mikor. Te mikor?

- Gerardékkal, szerintem kilencre megyünk le vagy hogy.

- Ahm. Az jó. Lent akkor találkozunk – és kacéran rám néz. Vajon a többiekkel is kikezd? Vagy kikezdett már?

- Akkor este. Szió.

Sietek hazafelé. Direkt a lemez bolt felé megyek, de most nem érdekel. Fura hogy mennyi minden múlik csupán a hozzá álláson. Nem is értem most, hogy miért volt a múltkori. Most biztosan nem tudnék kiborulni Anna miatt. Tök jól érzem magam. El is viharzok mellette, át a járdán, aztán a következő háztömb és a következő. Mindjárt otthon vagyok.

Ugyan olyan, mint az összes többi péntek, csak sokkal gyorsabban telik. Aztán szól a kapucsengő, Peter és Gerard az. Beengedem őket. Ezúttal behívom őket. Megint hoztam otthonról jó házi pálinkát. Az unokáért mindent. Így egészen biztos, hogy finom és erős lett. Papa érti a dolgát. Beengedem őket, kezet fogok Peterrel, Gerarddal pacsizunk. Előveszem a piát, megkínálom őket, Peter iszik csak velem, Gerard vezet. Megfeledkeztem erről.

- Na, hát ezért sincs autóm. –mondom nekik.

- Nem olyan rossz az, sőt. – mondja Peter. – Én már nem bírnék tömegközlekedéssel járni. Túl lassú és kényelmetlen. Már hozzá szoktam a kényelemhez. Ha Gerard nem hoz el, akkor is autóval megyek. De így legalább ihatok is. Hehe haver. Te szívsz.

- Mit szívok mi? – kérdez vissza viccesen. – Legközelebb te vezetsz, ugye tudod.

Peter belátóan bólogat, és felhörpinti a maradékát a pálinkájának. Én is kiiszom. Mindhárman felemelkedünk és elindulunk.

Gerard áthajt a fél városon, még kicsit dugók vannak. Így később érünk le, mint terveztük. Az egyik lámpánál megtudom, hogy azért jövünk ennyit, mert André erre lakik, a törzshelyére megyünk. Peter beszólogat, hogy: „Igazán mehettünk volna valami normális helyre is.” meg „a franc essen ebbe az Andréba, hogy nem lakik közelebb hozzánk”. Azt hiszem nála igencsak jól sikerült az alapozás. Én még nem érzem, bár.. azt hiszem ő többet is ivott nálam. Most már mindegy.

Gerard leparkol, már a külvárosban lehetünk. És igen menő kis helynek néz ki a bár. Biztos nem volt túl olcsó – gondolom magamban. De hát egyszer 33 éves az ember. Van még négy évem – folytatom magamban a gondolatmenetet. De Gerard elkapja a vállam.

- Kezdődjön a móka!

Belépve látjuk, hogy pont most tolják be a tortát, így pont időben érkeztünk. Csatlakozunk a kórushoz és mi is velük énekeljük a „Happy Birthday”-t. Otthagyom a srácokat és rendelek a bárpultnál nekik is.