Az angol származású festőművész képeit, a LuMú-ban tekinthetitek meg március végéig. Most azonban lássuk, mi az ami ilyen felkapottá tette, milyen stílust képvisel, mitől lesz egyedivé annak ellenére, hogy másokról „koppint”.
A modern angol festészet egyik fenegyerekével lehet dolgunk itt, mellettünk, ha átsétálunk a lágymányosi hídon. Képeivel mindannyian találkoztunk a 4-6-os megállóiban. Brown sikerét a horribilis összegekkel biztosított magyar kiállításon kívül az is jól mutatja, hogy a kiállítás kurátora az olasz Francesco Bonami, a képek forgalmazója a New York-i Larry Gagosian – mindketten nagymenők.
A festő képi világa egyedi olyan szempontból, mint vonalvezetés, hangulatvilág, a használt színek és a befogadóra gyakorolt hatás. Azonban témáját tekintve nagyon is ismerős lehet, festményeinek alapja, tárgya legtöbbször egy korábbi alkotó műve. Sokszor nyúl Salvador Dalí, Caravaggio, Velazquez, Fragonard - a forradalom előtti Párizs egyik rokkokó művésze – vagy akár Székely Bertalan képeihez. Keressünk csak rá a Vajas kenyeret majszoló kisgyerek portréjára, melyet fejjel lefelé, saját stílusában alkotott újra Glenn Brown, egyike a plakáton szereplő képeknek. Ezen kívül sokat merít az angol sci-fi és fantasy képi világából is - Böcklin's Tomb (1998), melyek reneszánszukat élik a ’90-es évek mélypontja után.
Ez a koppintás nem olyan, mint a többi. Sokkal mélyebb, inkább felkoppintásról van szó. Glenn Brown nem veszi el a korábbi képek identitását – igaz újat sem ad nekik valójában –, hanem csokorba gyűjtve elénk tárja az általa új, vad köntösbe bújtatott darabokat és azt mondja: Tessék, kezdjetek vele amit akartok. És erre mi csak azt tudjuk mondani, hogy: Igen. Köszi, ez nagyon frankó. De valójában fogalmunk sincs, mi az, amit el szeretne érni, ezért közelebb lépünk és látjuk, hogy a markáns, szinte a falról lemászó képeknek nincs fizikai mélységük, ellenben más alkotók olajképeivel. Ennek oka a vastagon felvitt alap melyre vékony és apró ecsetvonásokkal dolgozik.
The loves of the shepherds (2000) című képéért Turner díjat kapott, melyet a Tate Gallery ítél oda egy honos fiatal festőnek. A kép maga pedig szintén egy már meglévő kép „feldolgozása”, mely Robert A. Heinlein: Double Star című sci-fi novellájának a borítóján díszeleg.
Egy graffitistől hallottam egy interjúban: Egy vonalhúzáson le lehet mérni, hogy az ember hány vonalat húzott életében. Ez szerintem különösen igaz rá, roppant egyediségét a meghúzott vonalak olyan látványbéli hatást adnak számunkra, mely merőben elüt a mai világ tömegtermelésétől. Azt pedig meg kell bocsájtanunk neki, hogy képeihez az ihletett korábbi nagy festőktől nyeri, úgy ahogy megbocsájtottuk Tarantino-nak is, hogy össze”lopja” a filmjeinek a motívumait. Mindketten egy merőben új identitással bíró alkotást hoznak létre a korábbiakból.
Torceee
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése