Csak egy hangyányit

+++még nem része az egésznek, promo jelleg+++

Egyikünk sem erőltette különösebben a találkozót, talán mind ketten magunktól féltünk, s csak kevésbé a másiktól. Azonban egy újabb fél év után a kíváncsiság vett erőt mindkettőnkön. Feladtuk mindketten.

Feladtam, rábírtam magam hogy átadjam magam valaki egészen másnak, egy belső énnek, valaki olyannak, akivel csak ritkán érintkeztem. Ez olyan valaki lehetett, annyira eldugott volt, mint mikor kisgyerekkoromban én, amikor a nagyival bújócskáztam. Mikor megérkeztünk és ő lerakta a csomagokat én berohantam a szobába és a gardrobe mélyébe fészkeltem magam, a játékok és a ruhák közé. Ő pedig tudta, hogy elbújtan rá várok; és így utólag belegondolva – a helyzetet ismerve már, mint FELNŐTT – tudta hogy hol lehetek, ő mégis minden máshova benézett, csak hogy ne oda kelljen ahova bepasszíroztam magam. Persze talán néha ő is meglepődhetett, ha olyan helyről jöttem elő, hová már benézett, de szemüvege nélkül sokszor nem vett észre. Én voltam, nem csak a nagyi, de az egész család egyetlen csöpp kis csemetéje, így rendkívül nagy figyelmet és kényeztetést kaptam – megérdemelten? Az ő egyetlen fiacskájának voltam én az egyetlen fiacskája. (…) A nő ment, az unoka maradt. Pedig minden tökéletesnek indult, szerették egymást a szüleim, csak hát nem így alakult, meg nem így hozta a sors és ilyesmik. Anyuci lelépett, nem mással, egyedül; de másért. Magáért? Vagy egy leendő másvalakiért nem tudom. Bár mind kettőt valószínű. Nem az anyai ösztönök vesztek ki belőle, azok nem veszhettek el, soha nem is birtokolta eme tulajdonságokat. Bár nekem megtapasztalni sem volt tudatom akkor ezt még.

Az ilyen gondolatok sodortak magukkal a találkára is. Elhitetni önönmagaddal hogy minek van értelme vagy minek nincs, eleve elvetélt. Mivel korodnál fogva mind két végletet már ismered, tudod mik a következmények, esélyek, buktatók, hogy miket szeretnél és miket nem. De leszarod ezt mind, alakítasz magadon, hajlasz, nehogy megtörj és elfogadod a saját magyarázatodat az egészre. Így amit elfogadtattam magammal, azaz volt hogy: Szükségem van arra a hitre amit a vele való együttlét okozhat, és ha nem találkozunk elvesztem ezt a hitet… - Hitet nem veszthet el az ember, elviekben, de mi van a valóságban? Mert ha hitet veszít az ember, akkor egy új tudatba kell költöznie vagy még annál is több. A hit nem változhat állandónak kéne lennie, öröknek; és éppen ez volt az, amit nem akartam elveszíteni. Az állandóságba vetett bizalmam, ezért találkoztam vele és akartam őt. Általa átlényegülhetne az értelmem, céljaim materiát ölthetnének végre. És lassan ahogy egyre inkább belefurakodtak ezek a gondolatok az agyam mélységeibe, úgy nőtt a bennem lévő üresség is. Pedig csak hozzá állás kérdése, de elszáll ilyenkor minden szilárd pont az inercia rendszerben, nem találom az origót és elveszek a vonalak közt.

Mint drótkötélen a hangya, aki nincs tisztában azzal, hogy egy feltekeredett kis síkon botorkál, úgy botorkáltam én is kettőnk közt. Nem tudhattam, hogy csak körbe-körbe rohangálok, újra és újra ugyan azokat a köröket lefutva, mert bezártam magam a szűk kis dimenzióimba és nem bírtam szabadulni. Végül egyre vékonyabb lett a drót és én lepottyantam róla a mélybe, az aszfalt és köztem rohamosan csökkent a távolság. Még a zuhanás előtt, ahogy a drót vékonyodott, egyre könnyebb lett volna rájönnöm az egészre. Meglátni a drót mibenlétét, a kerület csökkenésével azonban lehetőségeimet is csökkenni vágytam. A földet érés közeledik, ahogy ezek a monológok is: szia szia mizu jóléste ahaperszeésneked – itt a szavamba vágva – holnap holnaphárom ott ott – leteszem a telefont.

xxx

Másnap hívom fel csak, és megbeszéljük a fentieket, ugyan ezekkel a mondatokkal nagyjából. A telefonletételt követően nem sokkal azonban tudatosul, hogy jónéhány „üres” órám van addig hátra és a semmivel tudom csak megtölteni őket, azonban lepottyanva a drótkötélről apró kis hangyatestem a végtelen zuhanás sivár élmények áldozatává válik.

Ízeim, csápjaim, lábaim mind elvesztek a nagy mindenségben. Nem tudtuk merre van a fel és merre a le; abban megegyeztünk ugyan, hogy zuhanunk viszont, hogy ez jó-e nekünk vagy sem… nem tudtunk megegyezni. Így a páni félelem és kétségbeesés borította el apró agyunkat és nem éltük át, nem éltük meg… elragadott bennünket.

- Zuhanunk! – zuhanunk gondoltam én is magamban.

- Te jó ég! – mondta ő újból.

- Mi ég? – kérdezem meg viccesen, de egyikünk sem röhög rajta.

Mire ő újból elkezd óbégatni, hogy:

- Zuhanunk, zuhanunk! – „És?” gondolom magamban.

Jaj! Hagyjál már… Most akkor… És mi lesz… és hasonlók. Elvégre mit vár az ember egy zuhanó hangyától?

xxx

Nem víz az nem lesz. Honnan lenne? A korábbi magabiztos kétségbeesés lassan elillant – megszűnve létezni, elhagyta testünk itt hagyva magunkat, nekünk. Gáz viszont lesz meg felsülés; viszont elsülés… Az nem, az nem lesz. Így szoktak ezek a három órás napok történni. Mi csak tudjuk. Mi mindannyian, akik közel kerültek ezekhez a háromórásnapokhoz. A szél mindig fújt, csak mi nem tulajdonítottunk neki lehetőséget. Az idő mindig haladt előre, csak mi nem akartuk így. Nem gondoltuk, hogy talpon maradhatunk itt, mert lenéztünk és láttuk, hogy drótkötélen vagyunk. Eladdig magabiztosak voltunk, nem féltünk a magasságtól, mert nem tudtuk, hogy olyan, mint zuhanás létezik. Eladdig nem rettegtünk, nem tudtuk, hogy a zuhanás rossz is lehet. Így azért már egészen más. Mindig hazudtunk magunknak, tudtuk, hogy nem kell nézni.

- Te! Bocsáss meg nekem, kérlek.

- Nem te, te bocsáss meg én nekem, amiért nem figyelmeztettelek.

Azzal megbocsájtottunk magunknak és elhatároztuk nem sülünk el, fel, meg és a többi. Zuhanásunk tovább folytatódott és bár továbbra sem élveztük, azonban megértettük azt, amiért zuhantunk, hogy miért vagyunk szükségszerűen itt. Az idő azonban nem állt meg; a három óra közeledett.

xxx

És amint már csak percek voltak hátra, türelmünk annál inkább háborgatta tudatunk: hogy milyen lassan kúszik a nyamvadt analóg köztéri órának a másodpercmutatója.

- Meg, ha nem négyszögletű lenne… akkor gyorsabban telhetne is az idő nem?

- Nem akkor éppen hogy belassulna mert gyakrabban látnánk.

- Tényleg.

xxx

Egy állandóan zúgó és erősödő hangra lettünk figyelmesek, ami elvonta figyelmünk az óra mutatójáról, mely még mindig túl messze járt az üdvöstől. A víz volt az, ami morajlott a fülünkben, pedig a folyó túl messze volt ahhoz, hogy hangjai ide elérjenek. Azonban semmi más nem lehetett, csak az. Mi. Mi kerültünk kicsit közelebb, de nem a folyóhoz magához, csak a morajláshoz. A kavicsok és a sóder, a meder és a folyó. Látni nem láttuk, csak ha behunytuk a szemünket, az apró kis kerekded szilíciumgyöngyöket, ahogy gurguláznak a fenéken, mint megannyi szolga vonszolták a hátukon a nagy és hatalmas folyót. Eleinte örültünk. Eleinte, mert elterelte a figyelmünk az idő múlandóság mentességétől. Magunkévá tettük a folyót… én te ő mi … mi mind, mi mind rájöttünk végül, hogy nem úgy van ez, ahogy. Mert egészen máshogy van. A mutatók a kavicsokká lettek és fordítva.

xxx

Rádöbbentünk, hogy ő már úton van ide. Hogy ő van és mi, és mi csak mi, és nem ő meg mi. Hogy ő megerőszakolt bennünket; minket, sokakat, minket, gyengéket. Nem volt kis csónak; se bedobott, drótkötélen himbálódzó mentőöv – egy elég sem lett volna nekünk, mert akkor döntenünk kellett volna – mely megmenthetett volna bennünket. Akkor döntenünk kellett volna, hogy ki éljen és ki haljon. Mi nem dönthettünk. Már rég nem. Csak sodródtunk, mint megannyi kavics. Így csónak és minden híján pedig megállás és exponenciális sebességgel haladtunk feléje. Egészpontosan mi már nem haladtunk, csak ő jött. Most már éreztük, hogy jön, hogy itt van mindjárt, hogy ott agy ott, nem ott van. Nem az nem ő. Ő. Nem ő. …

Elkezdtük érezni, azt hogy tudjuk… hogy nem tudjuk azt csinálni, mint eddig, amikor csak te csináltad.

- Egyedül, mert igen, azt hittem ha ti is itt lesztek, egyszerűbb lesz nekem.

- Mi is azt hittük, azért jöttünk.

És megjelent ő.

Torceee

2010.02.12.