2009. december 18., péntek

Tizenegyedik rész: Kitörök

Tehát van valakije. Akit szeret. Akit szeretek, van valakije. Eltűnődve nézem a fotelt, a kanapét, az üvegasztalt, a tévét. Az ablak fehér keretét, azt ahol felpattogzott a festék róla és a csupasz fát látni. De ezt mind látom a lapos képernyőben is. Mindent visszatükröz. Látom magamat, itt a sarokban. Mellettem áll, oldalvást. Egyik keze a vállamon a másik a hajamban.

Elfogadom. Ő pedig már be nem.

xxx

Nem tudom, hogy még mennyi időt töltök el így, de végül megtalálom. Felkelek a parkettáról, kisétálok az előszobába, magamra kanyarítom a sálat, belebújok a zakómba, cipőmbe. És valami melegség önt el. Talán a beletörődés okozta nyugalom az ami elernyeszti remegő tagjaim. Volt bennem bú és szomorúság, De éreztem boldogságot is, és nem úgy, ahogy a sarokban kuporogva érzi az ember, hanem szabadon. Ott ficánkolt bennem Annával együtt.

A lépcsőket gyors egymásutánban hagyom magam után, majd a kapun kilépve az ősz illatai csapnak meg. A vizes avar illatai, a tegnapi eső áztatta el őket. A pocsolyák magukba szívják a körülöttük lévő valóságot, minta fekete lyukak, ott van bennük minden, amit látok. Az utcán sétáló néni és bácsi, a kisbolt, ahol vásárolni szoktam, a fák. A kopasz fák, a kék ég, mely mára már tiszták, míg tegnap az esőfelhők tusolták őket szürkére. Most semmi sem látszik már belőlük. Csak a pocsolyák és az illatok, amik még gyengéden utalnak a tegnap történtekre.

Egyik térkövet a másik után hagyva magam után kiveszem a zsebemből a cigarettát, ami az utolsók, egyike. A dobozban már csak néhány szintén gyűrött és meggyötört öreg társa lakozik már. Inhalációim során illúzionálok róla, a régi emlékek. Ilyenkor egyedül van. Hazudok magamnak és közben mosolygok. Mindenki hazudik. Nem veszem észre, hogy én is magamnak, ahogy az emberek sem akik szembe jönnek velem.

Mosolygok rájuk, azt szeretném, ha megváltozna a világ. Teljesen magával ragad ez a hamiskás infantilizmus, és az, hogy hiszek.

A cigi füstje belülről ölelget. Az emlékek is az evolúció áldozatává lesznek. Csak a legerősebbek maradnak életben. A katasztrófa, ami a most uralkodó faj kihalásához fog vezetni nem egy meteor, vagy egy hirtelen jött eljegesedés. A kátrány és a nikotin csalfa keveréke lassan beborítják, homályba és sötétségbe borítják ajkainak és kezeinek a képét bennem. Elhalványulnak színei, illatait sem érzem már. Por és hamu kezd belepni mindent bennem. Rágyújtok a másodikra.

Az bérházak közti bemélyedéseiben a nap sugarai kapaszkodnak meg, az utolsó cserepekbe és drótokban kapaszkodnak meg. Nem akarnak egyszerűen eltűnni. Nem akarják itt hagyni ezt a napot, ki akarják élvezni az utolsó perceket is. Ahogy én is, ahogy leül a hamu a képekre, még figyelek az utolsó képfoszlányokra, hajszálakra, bőre színére, szemére. De ahogy a vörös kantár rángatja a sugarakat, úgy irányítja valami a kezem a következő cigiért.

Az első slukk még nem változtat az állapotokon, viszont az azt követők végleg belepik emlékeimet, eltűnnek mintha ott sem lettek volna. Gondolom… Hiszem… magamban. A sugarak is megadják magukat. Egyserűen tovacsúsznak egyik kapaszkodójukról a másikra. Azt mondtam volna kapaszkodó? Tévedtem. Nincs ilyen már. Síkos minden egyes drót és cserép, amelyen tovasiklanak, visszatérnek eredetükhöz.

Én is teszek egy dupla jobbra kanyart, és a párhuzamos utcán sétálok visszafele. Már égnek a lámpák sárga fényei. Messze nem olyan, mint a Nap sárgássága. Nagyon messze van attól. De mégis valami barátságos árad belőlük. Még mindig mosolygok.

Ahogy hazaérek és szembesülök az elmúlt napok, hetek mocskával elhatározom, hogy változtatni kell. Nem mehet ez így tovább.

Összeszedem a szemetet. Gyógyszeres papírok, pár sörös üveg, boros. Némelyikben még mindig van valami, valamelyikben penész is. Nem tudom, hogy hagyhattam el így magam. A kiszáradt buggeteket is elkísérem utolsó útjukra, mely végül a penészes rothadáshoz fog vezetni, valamelyik külvárosi szeméttelepen. Előkotorászom az ágy alá süllyesztett boxereket zoknikat és pólókat. Lehúzom az ágyat és új lepedőt teszek fel. Mosok. Porszívózom. Kiteregetek. Végül felmosok.

Befekszem az ágyba. Friss, finom. Szétvetem a lábaimat és a karjaim. És lehunyom a szemem. Elmerülök a párnákon és a paplanon. Belecsöppenek az univerzum csillagai közé. Millió fényes kis pont. Elmém tiszta, ahogy a csillagok is a retinámon. Nem tévelyegnek el érzéseim olyan dolgok felé, mint az elmúlt pár hétben. Nyugodtan fekszem, nyugodtan lebegek a csillagok fényében.

Nem gondolkodok az élet dolgain, sem a sajátjaimon. Valahogyan azt érzem, mindent értek. Hogy megvilágosodtam. Nem kívánom a bort, az ételt. Nem hiányoznak a nők és nem gondolok az exekre sem. Nem zavarnak és nem is hiányoznak illatok, mert mindegyiket érzem. Így az ízekkel a tapintásokkal, ölelésekkel. Azt érzem, hogy befejezett vagyok. Hogy megszabadultam a karmámtól.

2 megjegyzés:

  1. most komolyan megadjam a nevem miután lepöcsözöl??:):)legyen annyi elég hogy igaz kicsit késve de megnéztem ahogy ígértem...és örülök hogy nem kellett csalódnom mert nagyon jóóó:)

    VálaszTörlés
  2. kommentelő bíztató módosítva

    VálaszTörlés