Nem aludtam egész éjszaka, tudtam, hogy ez lesz… Pedig direkt bent maradtam az irodában, hátha lefáraszt, de nem értem el a célom és éjszaka sem bírtam aludni. Az altatót nem akartam bevenni, mert aggódtam, hogy nem ébrednék föl időben és lekésném a repülőt.
Mostanra már mindenem elzsibbadt a fotelben, ezért felülök, de összerogy a karom, mivel nem érzem egyáltalán. Elzsibbadt, megmasszírozom, hogy javuljon a vérkeringése. Öt perc múlva már a ruhákat gyűröm be a poggyászba. Letusolok, fogmosás és indulok is, a taxi már lent vár – láttam az ablakból, amikor megérkezett. Lefelé találkozom a nővérkémmel:
- Szia! Hát te?! – kérdez rám meglepetten.
- Hazautazom – mondom neki, de közben eszembe sem jut, hogy nem is beszéltem még neki arról, hogy honnan is jöttem, mindig csak a napi dolgok kerültek szóba.
- Haza? – kérdez vissza.
- Igen, majd ha gondolod… - de nem fejezem be a mondatot, inkább ráhagyom, gondoljon amit akar, nagyot úgysem tévedhet, biztos érződik az akcentusom is. – Bocs, de sietek, már lent vár a taxi. Majd beszélünk. – majd elköszönök.
Mond még valamit, de már nem hallom. Nem mondtam itthon senkinek, hogy elmegyek. Nem akartam magyarázni azoknak, akik nem tudják teljes egészében, hogy miről van szó és nem akartam végighallgatni Gerardot sem, mivel eléggé groteszk beszélgetés kerekedett volna ki belőle lévén, hogy múltkor én ecseteltem neki a nő-férfi kapcsolatát. Ő amúgy is eleget tud ahhoz, hogy tudja nem kéne most hazamennem. Nem maradok sokáig, így a családnak sem szóltam, csak a brancsnak, a legközelebbieknek, hogy legyen hol aludnom meg ilynek. Elvégre ki van adva a lakásom.
xxx
Úgy beszéltem meg Annával, hogy vasárnap találkozunk, és hétfőn repülök haza kora délután.
Péntek délután volt, délelőtt szállt le a gépem elmentünk a srácokkal enni egyet. Majd lepakoltam Stevenél. Majd beültünk sörözni, beszélgetni, kivel mi történt mostanában.
Másnap velük mentünk be a városba, szombat volt. Jöttünk fel a metróból, és ahogy jövünk fel, beszélgetünk közben én nézelődöm és csak hallgatom őket. akkor tűnik fel Anna, a tér másik oldalán üldögél és beszélget egy barátnőjével aki nem volt ismerős.
Lemaradok, Steve-ék lehagynak majd meg is állok, ekkor vesz csak észre. Oda intek neki, ő vissza, majd mond valamit a barátnőjének majd puszilkodnak és a csajszi elmegy az egyik utcán. Ő pedig elindul felém, átsétál a téren egyenesen hozzám. Többieknek ekkor tűnik fel hogy lemaradtam, látom hogy visszanéznek, és ők is észre veszik Annát, Steve mondhatott valamit nekik mert ő tisztában van nagyjából a dolgaimmal a csajjal kapcsolatban.
Nem messze volt már a hely így gondoltam úgy döntöttek ők előre mennek, ezért igen hálás voltam nekik. meg jól esett, hogy tudják hogy most ne kérdezősködjenek.
Anna oda ér hozzám, puszik. Rég volt az amikor mi jártunk, vagy azt nem is lehet annak nevezni. De mindig eléggé érdeklődtünk a másik iránt. csak talán erre mondják azt hogy rossz időben, valahogy sosem sikerült túl tartósra egyik esténk sem, néha beszélgettünk, de igazából mindkettőnknek valahol terhes volt ez a kapcsolat talán, így visszagondolva, azonban amikor találkoztunk vagy együtt voltunk akkor annyira egyeztünk sokszor, igaz a többi alkalommal viszont mindig nagy veszekedés volt belőle.
Hangjából kiérződik az, hogy nem akarja tudtomra hozni de érzem, most beszélünk utoljára. Vajon kifogja mondani, vagy én kérdezek majd rá? Én nem tudom megtagadni őt magamtól, ő fog? És ez rosszabb, mintha kimondaná. Valóban? Mi van akkor ha mégsem lesz jobb ha tudom. Elvégre az emberek hazudnak főleg maguknak. Tudom ebben én is hazudok. Biztos így kevésbé rossz. Melyik lehet a rosszabb. Nem akarom elviselni egyiket sem.
Bizonytalanság. Nem tudok dönteni. Nem tudom elviselni ezt a helyzetet. Semmisem biztos. Semmisem mozog körülöttem. Lebegek talán? Minden mozdulatlan. Kiszakadok a tér és idő béklyóiból. Elájulhatok, mert minden elsötétedik, már hangokat sem hallok. Már csak az érzéseim képei cirkálnak körül azon belül viszont nincs semmi, nem érzek semmit. Nem tudom mi van belül. De kívül sem. Nem érzem hogy bármi ölelné körül a bőrömet, nem érzékelek semmit. A körülöttem cikázó érzések viszont egyre szorosabbra veszik pályájukat. Szorosra, a levegő is ritkább lesz. Nem kapok levegőt. Kiesek. Nem tudom mennyi idő telik el így… Pár perc vagy órák, esetleg napok. Nem tudom eldönteni, nem fog fel semmit a tudatom. Továbbra is csak a saját belső világomban létezem. Talán már csak ebben, és a „valóban” pedig nem, nem tudom mi történik velem, hogy mi az ami körülvesz és nem fogom fel mi is történik velem.
Majd úgy érzem megragad valami és a éberség és tapasztalás világába húz vissza. Pár sötét folt az egyik oldalon és valami abszolút világos a másikon. Minden más egyszínű tompaszürke. Nem halhattam meg, erre akkor nem gondoltam. Egyszerűen csak nem éreztem olyat, amit úgy gondolom, hogy olyankor érez az ember, amikor meghal. Meg igazából nem is foglalkoztam vele. Mással voltam elfoglalva. Annával. Nem halhatok meg, mert nem értem el azt amit úgy érzem meg kell tennem még ezen a síkon. Nem jutottam megnyugvásra vele kapcsolatban, és enélkül nem lehetek kész. Nem vagyok kész. Nem halhatok meg – gondoltam magamban. Már csak ezek vannak a fejemben, más már nem is érdekel, igazából mindig is ez volt valahol a cél, hogy őt megértsem és hogy megnyugodjak. Amikor visszagondolok, hogy mikor voltam nyugodt, és megbékélt az életemben, most nem jut eszembe semmi. Ezért sem gondolom magamat életképesnek, amikor elgondolkodom ezen. Ez nem normális, ennyire telt az élettapasztalatomból, hogy erre rájöjjek. Nem vagyok normális, és nem elégszem meg, nem tudok megpihenni igazán. Mindig forr valamitől a lelkem és nem nyugtatja le senki.
Elkezd sípolni a fülem. Rájövök, hogy ez nem fülem, vagyis hogy nem a fülem az ami sípol, hanem a szívmonitor. Mint a feszített víztükör, annyira egyenletes a sípolás, semmi más hangot nem hallok. Majd egy nap „BAP” és egy pillanatnyi csend után visszatér a jól ismert „bibip”. Nem hiszek a hangoknak, hogy ez megtörténik velem. Talán a tudatom nem bírja elviselni a tényt és elájulok.
A nagy feketeségből egy alak rajzolódik ki, körülötte minden tejfehér. Ahogy hozzászokik a szemem a fényhez veszem észre hogy az alak ül, és hogy a barátom az. Ül a széken, úgy szembe a támlával és alszik a támlán. Fel ébred amikor felülök az ágyban.
- Végre! Jól vagy? – kérdezi.
- Hát igen, bár fája a fejem….
- Mert elájultál és koppant a térkőn…
- Anna hol van?
- Most nincs itt, elment majd elmondom.
- Nem. Most mond el.
- Nem kéne. Nem szabad felzaklatnod magad. Inkább mond el hogy hogy érzed magad, nem fáj máshol, vagy mindent tudsz mozgatni? Szólok inkább a dokinak.
- Ne, várj!
- Igen?
- Mi van Annával?
…
- Mondj már valamit!!!
- Elment.
- Mi az hogy elment? Azt látom, hogy nincs itt. Mikor ment el?
- Bejött veled a mentővel, nem voltál magadnál, majd amikor a dokik újra élesztettek és stabilizálódott az állapotod akkor ment el.
- Te itt voltál akkor?
- Persze hogy itt voltam, miért hol lettem volna, a többiekkel utánatok jöttünk.
- És Anna nem mondott semmit?
- De mondott.
- És mit?
- Azt hogy nagyon sajnálja. És hogy ne keresd.
- Baszki ne hazudj, csak azért mert…
- Nem, nem hazudok. Elment. Ne keresd. Azt mondta, hogy nem akarja ezt tovább csinálni, beletörődik és törődj bele te is. Meg kért hogy csak akkor mondjam el neked, amikor már jobban vagy, de … azt mondta elköltözik itthonról és nem szeretné ha megkeresnéd vagy felkutatnád vagy bármi ilyesmi. Egyvalamit kért, hogy felejtsd el.
…
- Haver… sajnálom, tudod jól hogy nem mondanám ha…
- Tudom. – motyogom. – Magamra hagynál egy kicsit?
- Hát persze, ha ezt szeretnéd.
Majd kiment. Én pedig magamra maradtam, életemben először igazán, nem volt saját világom, kipottyantam a valóságba és meztelennek éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése