Gyorsan telnek a napok a hetek. Lassan a projektnek is a végére érünk. Sokat dolgozom. A mindennapi monotonitás biztonságában élek. És most mégis Levelet írok Annának.
…Üresnek és elhagyatottnak érzem magam nélküled. András mondta, hogy ne keresselek, most mégis… … Remélem eljut hozzád ez a levél…
E-mail, telefon és most ez a levél. Nem érem el. Rosszul alszom, mindig látom magam előtt. Vele álmodom, de nem emlékszem reggel. Próbálok vissza emlékezni, de nem megy. Ott hagy mindig. Minden reggel.
Lefekszem este. Reggel ébredek. Megint nem emlékszem mit álmodtam, de ma reggel is, első perctől bennem van. Próbálom felidézni magamban, rá gondolok. Tea, bugget. Igazán finom vaj és sajt. Kulcs, zár, lépcső.
Gyalog, esik. Metróra fel és aztán le. Fel a mozgólépcsőn. Esernyő? Esernyő. Esernyő! Ott hagytam az ülésen. Sietek, már csak pár lépés. Portás. Köszön, én is neki.
Szia Nicky. Helló. Jó reggelt. Szia. Helló. Bekapcsolom a gépet. Munka.
Gerard. Séta oda. Ebéd. Utolsó korty kóla Séta vissza. Anna. Vissza az asztalomhoz. Dolgozom. Anna. Mindjárt vége. Anna. Vége. Anna.
Újra metró és Anna.
xxx
…Nem voltam sokat kórházban. Nem volt semmi komoly… - hazudom neki, nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam.
…Miért hagytál itt? Annyira magányosan érzem magam nélküled. Hiányoznak a mozdulataid, a mosolyod, az illatod…
xxx
Nem alszom. Képeket nézegetek. Aranyos, szép. Egymás mellett állunk. Látszik, hogy szerelmesek vagyunk. Látszik. Látszik. Látszik. Rajta is rajtam is. De ez mind elmúlt, megváltozott.
Megváltoztatott. Megváltoztattam. Remélem. Nem is. Talán. Azóta futok, több gyümölcsöt és kevesebb húst eszem. Esténként már nem is eszek. Most már meg egyáltalán. Gyümölcselvek és jóga. Csak. Talán még vallásos is leszek. De az nem így megy.
xxx
… ezért nem szeretném, ha tovább tartanánk a kapcsolatot. Találtam már mást. Felejts el. Anna
xxx
Lekötöm magam. …Pontosabban más, engem. De már fel sem tűnik, hogy nem ő az. Csak rá gondolok. Jobban érzem a talajt a lábam alatt. Jobban, amikor fáj. Nem voltam ma sehol. Hétvége van. Szombat van. Késő van. Sötét. És kevéssé érzem magam magasan. Alacsonyan, egészen alacsonyan. Közel a földhöz. Már majdnem leérek.
xxx
Vajon mit csinálhat? Kivel lehet? Mikor feküdt le utoljára mással? Hogy van a kutyája, macskája? Hogy van a tesója? Jóban vannak? Hogy dolgozik? Hogy tanul? Mi van az életével? Mit csinál? Merre van? Mikor van…
Gondol-e rám? Ha igen, hogyan? Mi az amiről eszébe jutok? Egy Könyv? Egy film? Egy szó? Egy rég elfeledett közös poén, mozdulatsor? Egy érintés, amit mástól kap, de pont én jutok eszébe? Nem. Ez kizárt. Talán egy közös hely. Mi?! Mégis mi lehet az ami még hozzám köti?
Mi az amit nem felejtett el belőlem? Mi az ami igazán számított neki? Mi kötötte hozzám és mi az ami még egyáltalán hozzám kötheti?
xxx
Olyan, mint most a dominával. Hagyom magam. Azt akarom, hogy fájjon. Már kikötözve fekszem. Elnyomja a csikket a kezemen. Nem fáj, nem is éget. Nem fájdalom, amit érzek. Hálás vagyok neki, hogy még egyáltalán érzek. Hálás azért, mert egyáltalán még érezhetem. És azért is, mert itt lehetek.
Azért is, amikor viaszt csöpögtet a mellkhasamra. Anna. Hálás, amikor belém harap. Anna. Amikor az ajkaimat cincálja, vagy amikor... Ő Anna. Örülök minden egyes érintésének, mert így érezhetem. Anna.
Mindenért hálás vagyok… mindenért szeretem. Ezek adnak erőt, hogy csinálhassam a mindennapok szükségességét. És amíg tudom, hogy hozzám ér enyém a világ. Megnyugszom, és teljes békében várom az újabb cseppeket, fogakat… mindent. Csak ő tegye. És már nem félek. Nem kérdezek. Nem remélek.
Beérem azzal, hogy ott heverek, kikötözve, peckelve. Mint egy partra vetett delfin. Aki a trópusi part lágy homokszemcséinek béklyóival küzd, de nem akar szabadulni. Süt a nap, lassan perzsel és kiszáradok. De uszonyomat még verdesi a bizsergető, puha víz.
xxx
Ostorral ver. Majd latexkesztyűs ujjai mind velem vannak elfoglalva, csak velem… én azonban mégsem élvezek el. A pillanatnak élek. Próbálom elnyújtani az egészet. Azt, hogy itt vagyok, hogy ő itt van. És hogy még nem ébredek fel, hogy azt hiszem ez nem álom. Hanem valóság. Hogy ez az egész valódi. Hogy itt és most és velem…
xxx
Rám figyel. Nevet. Nevetek én is. Nevetünk. Nevetünk egymáson, magunkon, a világon… Talán őt sem érdekli már más.
Boldognak látom. Azonban…
xxx
Azonban a latex nyirkos, tapadós-csúszós anyaga köztünk van, és csak nem múlik el. Ő csak játszik én pedig tovább nyögök.
Lassan a cuppogós, valóságba térek vissza, és rá kell jönnöm, nincs messze a vég. Lassan el fog hagyni minden erőm, el fogok veszni…
…meg kell adnom magam neki. Fel fogom adni. Gyors lesz és fájdalmas.
Tűhegyes sarkának mondatairól nyalogatom le a nedveket, amik rákerültek. Érzem az illatokat; az övét és a sajátomat. Érzem ahogy egybe fonódnak, a hasonlóságunk, a különbözőségünk. Mindnet. Az ízek, a neszek… minden olyan kellemes, mindent magamba akarok szippantani…
… hátha nem lesz több.
Falom. Élvez. Már majdnem én is. De ez csak olyan pszichikai.
Mert ő is.
Minden idegszálammal rátapadtam. Őt hallgatom, érzem szagolom, ízlelem. Talán érzem az Ő egészét.
Elhiszem, hogy örökké tart.
Nem hagyom abba. Küzdök. Hátha még maradhatok. Szívem bilincsben, egészen mélyen valahol benne vagy bennem… nem tudom. Csak elhiszem.
Kezeim hátul. Ragasztóval összekötve egészen könyékig. Olyan mintha az övé lennék.
És talán így kicsit ő is az enyém.
De újra eszembe jutnak a kérdések: Ki ő miért szeretem ennyire? Mikor volt mással? Mikor gondolt rám? Hogy hogy van a ő, a családja, apja, anyja, barátja, barátnője, kutyája macskája….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése