2009. november 1., vasárnap

Mozgólépcsőn II.

Egy hosszú és fárasztó nap után lépek rá a mozgólépcsőre. Furcsa, mert nem is láttam senkit a metró körül. Lehet hogy már nem jár? Nem az nem lehet, még … még nincs lezárva. Biztos nem.

Ráteszem a kezem a gumiszalagra, majd rá is nehezedek. Egy pillanatra csak de becsukom a szemem, hogy ne égjen tovább. Az alapzaj elnyomja a gondolataimat, megnyugszom. Túlságosan is, mert valaki megérinti a vállam. Hátrafordulok és meglátom őt. Éjfekete a haja, teljesen természetes és angyali a mosolya. Végtelen melegség önt el, teljesnek érzem magam. Olyan mintha a földről az örökkévalóba kerültem volna.

Beszélünk, együtt vagyunk és nem érzem mennyi idő múlik el. Megfeledkezem mindenről. Mindenről ami emberré tesz. Tisztának érzem magam és befejezettnek.

Érzem ahogy kiragad ebből a gumicsík és a fémpadló változásai a térben, a lépcső utolsó fokait nyeli el a sötétség, hogy a többi közt újra felkússzanak.

Rájövök, hogy az egész csak egy dejavu-s dolog volt, valami amit én kreáltam magamnak. De tudom, hogy az amit ott éreztem az mind valóság. Tudom, hogy ezt itt sosem fogom megélni és sosem lesz Ő itt. Itt hogy a végtelenségbe nyúljon minden, minden ami körülvesz.

Belül tudom, hogy nem engedhetek ennek, hamis kép, nem evilági. Ez egy másik távoli vagy éppen közeli sík, egy másik énemé. Nekem nem ezen az úton kell járnom. Kell találnom egy saját ösvényt, ami igazából a sajátom. Ami itt és most lehet az enyém.

Torceee, 2009.09.23.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése