Felriadok. Rögtön a fény felé fordulok, kinézek az ablakon. Éppen világosodik. A telefont kutatom a kezemmel, először az éjjeli szekrényen, de aztán meglököm és leesik a padlóra és ott keresem tovább. Nem találom, viszont érzem, hogy verejtékben úszik a egész ágy, az izzadságtól pedig rám hűlt a póló. Fázom. Leguggolok az ágy mellé, mert persze, hogy az alá esett a telefon. Bekapcsolom,mert az ütéstől elmozdult az akkuja – sosem szoktam kikapcsolni – és amikor beütöm a pin kódot: 8597516 …. beugrik az álom, Jaquival álmodtam, teljesen kiment a fejemből, akkor beszéltünk utoljára… De már tárcsázom is, csak utána jut eszembe, hogy lehet még fent sincs. Csöng. Csöng. Nem veszi fel. Megpróbálom még egyszer.
- Jaqui? Te vagy az? Én vagyok...
- Igen. Először vártam még hogy hívj, de most nem számítottam rá.
- Bocsi, megfeledkeztem rólad. – mondom elismerően.
- Nem, én úgy értem. Furcsa, mert egy fél órája felkeltem és beültem filmezni, mert nem bírtam vissza aludni és pont rád gondoltam, hogy mióta nem hívtál vissza. – csacsogja teljesen nyugodtan.
- Én pedig veled álmodtam.
- És mit?
- Hát szerinted? - teszem fel provokatívan a kérdést, de a fejemben csak az jár, hogy mi lehet rajta most éppen.
- Szerintem ez...
- Most mi van rajtad? - fojtom belé a szót.
- Azt akarod, hogy átmenjek? - és elképzelem magam előtt, ahogy magával játszik esetleg telefonálás közben. Volt már rá példa, és akkor is csak egy kis sóhaj volt az, amire aztán rákérdeztem később.
- Igen azt. – válaszolom neki ellent mondást nem tűrve, kacéran és vágyakozva.
- Egy óra. - és letette a kagylót.
Egy óra sok idő – gondoltam magamban, de valahogy elleszek addig. Hajnal van, vasárnap. Leteszem a telefont , amit még mindig szorongatok.
Tusolás után készítek magamnak egy szendvicset, a hozzávalók előbogarászása közben, megakad a szemem egy üveg boron, amit Gerardnak vettem még a héten valamelyik nap, szülinapja lesz. De addig még lesz időm venni egy másikat, így kiveszem a hűtőből, hogy kellő hőmérsékletű legyen mire Jaqui ideér.
Egy tíz perce lehettem kint az ablakban, amikor megláttam amint kilépett a taxiból és elindult a kapu felé. Beengedtem a kaputelefonon, majd megjelent a lépcsőfordulóban.
Gyönyörű barna haj van, ami most rá omlik a mellét takaró feszes mély-zöld ingre, lábait egy fekete farmer takarja, de igazából, már csak azt láttam magam előtt, hogy fogja lábaival átkulcsolni a derekam, amikor felkapom és neki támasztom a falnak.
- Szervusz Jaqui! – mondom neki mosolyogva, olyan nézéssel… és ő is úgy néz vissza rám.
De ő nem válaszol. Csak jön felém, mosollyal az arcán, tágra nyílt szemekkel, a zöld íriszei, pupilláival belém hatol, egészen mélyre. Régen éreztem ilyet, talán másnál sem, csak nála, még régen. Nem emlékszem, nem emlékszem másra. Egy pillanatra megáll előttem, megerősítésre vár? Átkarolom, két kezét a mellkhasamra teszi, picik. Behunyja a szemét, megcsókolom. Hosszan, átadom magam neki és ő is nekem.
Rám dől, így hátralépek, majd leesik, hogy a célja a beljebb kerülés. Tök hülye vagyok, megint elragadtak az érzelmek és kikapcsoltam. Behátrálok, már én húzom magammal, ő pedig előzékenyen követ. Becsapom az ajtót, ami nagyot szól, de egyikünknek sem tűnik fel. Leesik róla a kardigán, már a lábacskái is szabadok, vidáman követnek engem a szobába és hozzák magukkal a combokat, a csípőt, a hasikáját, - a melleit, a nyakát, a kézfejét és rajta az ujjakat, a körömágyakat és a körmöket. De ez mind nem csak hús, vonal és festék. Mind csak az egyszerű látszat kellékei. Ezekkel könnyű találkozni az utcán is, kibékülni velük, megállapodni mellettük. Igazat adni nekik, még akkor is, amikor nincs igazuk. Végül rájönni: „Francba, megint elment egy újabb év.” vagy „Hát skacok, félrebaszott…”.
Lekerülnek a ruhadarabok, kacér és kicsit tinédzser stílusú melltartója és a hozzá tartozó bugyi van rajta, rajtam is már csak a boxer. Testünk pontja lassan egymáshoz tapadnak, az első pillanatban még az apró kis szőrök csikiznek engem is, őt is. Végig fut rajta a hideg, szorosan magához ölel, tovább csókolózunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése