Korán reggel van. A csomagjaimat még tegnap pakoltam be, délután. A sporttáskák megtöltése a „valamit úgy is itthon felejtek” jelige alatt teltek meg. Nem akartam az egész ruhatáramat kivinni, így főleg a napi használati tárgyaimat, pár kényelmes ruhát otthonra és két garnitúra öltözéket a munkához pakoltam be az eszményi határt jelentő két fekete táskákba. Ezekkel indulok el rövidesen egyedül a reptér felé, saját választás volt, nem akartam, hogy kikísérjenek. Reméltem nem lesz nagy torlódás és hamar felszállhatunk majd. Biztos ami biztos egy könyvet a kézi poggyász tetejére csaptam még az előbb, ha bármi is rosszra fordulna. Enni nem volt kedvem, így most üres gyomorral indulok el, lépek ki a lakásból, melyet egyik… ismerősöm ismerősének adok ki majd albérletbe.
Kilépve a kapun csak 50 méter a 4-es 6-os. Gondolkoztam már azon, hogy vegyek egy kocsit, főleg az elmúlt fél évben. De mivel elég közel van minden, így csak akkor használnám, ha kimozdulok a városból, ami meg nem jellemző. Bár a jogsi megvan… valahol. A csomagok sem olyan nehezek, mint gondoltam. A villamos is megérkezik, így irány a Ferenc körút, majd onnan metró és onnan a reptér. Egyikre se várok sokat, csúcs idő van én meg kifelé megyek éppen.
A repülővel már nincs ilyen szerencsém, így előveszem a könyvet és neki állok olvasni. Elvont, beteg könyv. Már olvasom egy pár hete. Lehet valami nyugisabbat kellett volna hozni. – tűnődöm magamban. Azonban a repülő leszáll mi pedig be, és ezzel kezdetét veszi első nagy távollétem. Izgatott vagyok ugyan akkor zavar is az, hogy hogyan fog alakulni az első pár nap. De bízom Gerardban és hogy jó kis albérletet nézett ki nekem. Ezeken tűnődöm, mikor bemondják, hogy ki lehet kapcsolni a biztonsági öveket. Így kényelmesebb re veszem a formát és még egy mosolyt is megeresztek a mellettem ülő fiatal, minden bizonnyal egyetemista diáklánynak, aki vissza is mosolyog. Tuti, hogy nem magyar – mormogom magam elé. Talán éppen francia, elvégre oda tart a gép.
Eszembe jut az az év amikor, Jacquival voltam, még egyetemista koromban, francia egyetemista lány volt, aki két szemesztert töltött velünk az egyetemen. Talán mindig is voltak olyan komplexusaim amik bevonzották ezeket a lányokat. Akkoriban igen sok mindent kipróbáltam, érdekeltek a különböző ázsiók. Jacquihoz is ez a vágy hajtott, addig nem voltam francia nővel – igaz, azóta sem. Mosoly ül ki az arcomra, sőt még kuncogok is magamban, amire a kis - francia - megint rám szegezi nagy barna szemeit. Szolid smink, kacér szempillák – akár Jacqui is lehetne.
Ő ül az ablak mellett, én a belső sávban, nem nagyon tekinget ki én viszont mindig ki szoktam, de most csak a bárányfelhők fodrait látom. Szép az idő. Észreveszem, hogy valamilyen képzőművös könyvet szorongat, magyar és kopott. Biztos valamelyik körúti antikváriumban szerezhette be. Talán emléknek, nem hiszem hogy ebből akarna tanulni, ahhoz már túl kopott és a lapjai is ki vannak lazulva. Csak a képeget nézegeti.
Én is előveszem a Palahniuk könyvet. Olvasgatom, de amikor a kis francia lapoz, kinézek az én könyvemből és megnézem a már picit sárgult lapjait az övének. Eltelhet egy jó óra mikorra már elkezdek zsibbadni, de csak az ő könyvét figyelem, és morfondírozom azon, hogy mit is tudok abból a nyelvből, amit 5-6 éve még egész szépen beszéltem, ezért is volt könnyű megismerkednem Jacqui-val, pont franciát kezdtem el tanulni az egyetemen és bár az elején nagyon megszenvedtem az igeidőkkel, miután meglett a nyelvvizsga egész jól eltudtam vele szórakozni. Nagyon tetszett a kis belvárosi lányoknak, akik a kedvenc eldugott kocsmájukban iszogatták a vörösboroskólájukat, laptoppal mászkáltak és művésznek készültek. Azóta viszont csak ritkán használtam, néha váltunk pár levelet Jaquival és ebben ki is merül a gyakorlás, de az is inkább már angolul folyik.
Végül ő szólít meg tört magyarsággal:
- Hello, mit nézel? – mosolyog.
- Szia, csak az én könyvem kicsit vontatott és a tiedben még képek is vannak. Az érdekesebb. – mondom kicsit bizonytalanul, nem tudom mennyire ért meg. Közben pedig azon gondolkozom, hogy nem-e lett volna jobb, ha angolul válaszolok neki.
- Áhh. Ez művészettörténet. Kaptam a magyar barátnőmtől. Itt tanultam kicsit.
- Értem. – viccesek ezek a kis franciák, talán nem is lett volna jó ötlet angolul megszólalni – és hol tanultál? – kérdezem, bár minden bizonnyal BTK-n töltötte az idejét.
- Az ELTE-n, most vagyok harmadéves otthon. És jöttem kicsit tanulni ide. Fél évet. És te miért jössz hazámba?
- Munka, építész vagyok és felkértek.
- Akkor nem is nagyon vagyunk távol egymástól, mert nekem ez a szakterületem.
- Tényleg? - megkérdezem tőle, hogy pontosan minek is tanul. De szerintem félre érjük egymást.
- Én apukám építész, és ezért szeretem a szép épületek. És ezért tanulok.
Még elbeszélgetünk az épületekről elég sokat, ő néha franciául én néha angolul beszélek, mert vagy én nem tudom megértetni magyarul magam és rá kell jönnöm, hogy franciául meg semennyire sem így néha én angolul ő meg ugyan ezért néha franciául. Megmutatja a kedvenc magyar épületeit a könyvből, melyről kiderül, hogy a 100 Legszebb Magyar épület gyűjteménye. Szeretem az ilyen reprezentatív jellegű könyveket, melyek valahogy összegyűlnek az ember polcain jobb esetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése