2009. november 1., vasárnap

Mozgólépcsőn I.

Reggeli tömeg van. Megfulladok. Kattogok, a körülöttem lévők az idegeimen táncolnak minden egyes szóval amit meghallok – mert hallgatózom most is – és minden egyes mozdulattal amikor meglöknek vagy csak éppen hozzám érnek. Lelkemre legyen kötve én próbálkozom próbálom elviselni mindezt, de nagyon nehezen megy és nem tudom mitévő legyek. Ki kell szakadnom ebből a fehérje és poliészter alkotta levesből.

Végre kijutok a szerelvényből és máris határozott léptekkel teszem meg a legkevesebb lépést, ami a mozgólépcsőhöz visz. De itt is csak robotokkal találkozom, hús és vér alkotja őket, valósak, félek tőlük. Ezért lendületből vetem rá magam a konformista eszközre. Beálljak középre vagy maradjak oldalvást, hogy kitudjanak kerülni. Inkább megpróbálok kiszúrni velük – jó magyar lévén. Betalálnak.

- Elnézést. – hadarja igyekezve, de rajtam a fejhallgató és habár hallottam hogy mit mondott, ellenállok. Nekem csak ez jutott.

Majd meglök picit, úgy jelzés értékűen – biztos „jómagyarságból”. Nem értem őket, most munkába rohan délután meg majd haza. Nem tud dönteni? Vagy most mi van?! Kérlek bennetek határozzatok már el valamit, és tartsatok ki mellette!

Jönnek lefelé velem szemben – mint a csirkék a vágóhídon, szépen sorban – próbálom mindegyiket megfigyelni. Tehát nézem őket? Talán igen. Bár ritka hogy szexuális töltése is lenne ezeknek. Eljátszom magamban ezekkel a karakterekkel. Leköt. Megint felkaptatnak mellettem, ezt már szívélyesen elengedem, sőt még rá is mosolygok – magam sem értem miért. Sőt vissza is mosolyog?! Jól láttam? Láthatjátok hogy én igazán megpróbálom, próbálok beolvadni ebbe. Nézzétek el nekem ha nem megy.

Majd kijutok, már majdnem természetes a fény is, én is. De a kör újra bezárul, ahogy a villamos ajtaja is. De egyszer csak kifog nyílni újból.

Torceee, 2009.09.16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése