Leszállt a gép én pedig megindultam a terminál kijárata felé, ahol reményeim szerint már várt egy autó, benne Gerard. Ezek az eszményképek ültek bele a fejembe, amikor is megszólalta telefon, naná hogy Gerard volt az:
- Szia! Gondolom akkor már leszálltál…
- Eléggé úgy néz ki – mondom szórakozottan, meg sem kérdezem, hogy késni fog-e. Már jön is a válasz.
- Úgy egy húsz perc és ott vagyunk, a húgom ragaszkodott hozzá, hogy őt is hozzam ki és mutassalak be neki – most meg itt vigyorog mellettem. – fűzi a végéhez.
- Gondoltam…
- Hogy mi?
- Tudtam hogy azért hívsz, mert valami nem stimmel, hogy késni fogsz.
- Igen, igen, akkor egy húsz perc és ott vagyunk.
- Rendben, a terminál előtt leszek.
- Szia, szia.
Körbenézek a reptéri boltokban, majd húsz perc múlva újra a terminál előtt vagyok, Gerardék már ott vártak.
- Bonjour! Gyere, ülj be. Rosemarie vagyok. – mondja Gerard húga, akit képről és egy két szó erejéig telefonról ismerek.
- Szia, Bálint vagyok, de bátyód biztosan említette már.
- Persze, hallottam már rólad. – mondja viccesen és arrébb huppan a hátsó ülésen.
Beülök hát mellé, becsapom az ajtót és Gerard gázt ad. Azért kértem meg, hogy jöjjön ki elém, hogy otthonosabban érezzem magam, és persze hogy könnyebben odataláljak a lakásomhoz. Hazafele menet beszélgettem Rosemarievel. Megtudtam, hogy Marie még nem költözött el otthonról , még egyetemre jár és a második diplomáját csinálja éppen. Gerard mutogatott ki az ablakon, hogy itt meg itt mi is van, hogy a szupermarket itt, és hogy hogyan tudok eljutni ha majd kell valami. Hamar ott voltunk, az albérletemnél. Észre sem vettem, meg kicsit el is keveredtem már, pedig az elején figyeltem mikor merre kanyarodunk. Marie volt a hibás, egyszerűen nem hagyta, hogy ne rá figyeljek.
Az a csaj volt, aki nem hagyta abba, mindig volt mondanivalója. Istenről, Isten hiányáról, arról, hogy miért él egyedül, míg arról nem, hogy miért egy 300 eurós cipő van rajta. Az első diplomája közgazdasági, és van is egy mellékállása egy cégnél. De megakarja valósítani az álmait, kurátor szeretne lenni, műalkotásokkal foglalkozni. Nagy galériáknak dolgozni, majd sajátot nyitni, valahol a belvárosban. Én pedig azon tűnődöm, hogy milyen közel is van Budapest Párizshoz. Hogy hiányoznak a különbségek. Eszembe jutottak egyetemista éveim női, lányai.
Megérkeztünk. Kiszállunk, Gerard elkapja az egyik táskát a kezemből. Hagyom neki, úgyis hiába való lenne bármi is, úgyis ő viszi fel. Lepakoljuk őket azok mellé amiket még Gerard halmozott fel nekem – pár háztartási dolgot: poharak, tányérok, porszívó és ilyesmik, így probléma nélkül töltök ki három pohárba abból a pálinkából, amit erre az alkalomra hoztam magammal. Legyen mivel koccintani, végül is az első párizsi albérletem.
Elbeszélgetünk hármasban, Rosemarie érdeklődik a munka felől, amit itt fogok végezni.
…
Miután elmennek, elkezdek kipakolni. Megtöltöm az üvegasztalt azokkal a mindennapos kütyükkel amik egyszerűen soha sem tűnnek el igazán, a telefontöltő, az adapterek, az „éppen olvasom” könyvek, egy határidő napló, amiről nem tudtam leszokni, pontosabban átszokni. Tehát kidobáltam az összes ilyesmit, csak úgy véletlenszerűen, mivel tudtam, hogy az elkövetkező időket egészen biztos itt fogják tölteni, ugyan ilyen össze-visszaságban akármit is találok majd ki nekik.
Ezek után jött a fürdőszoba bevétele, ami ugyan ilyen gyorsan ment.
Este megszólalt a telefonom, felveszem:
- Megérkeztél? – kérdezte a titokzatos búgós hang, amiről rögtön kiderült számomra, hogy Jacqui az.
- Szia Jacqui! Igen meg. Pont most pakoltam ki, idefele gondoltam rád.
- Arra gondoltam, mivel úgy is régen láttuk egymást személyesen, beülhetnénk majd beszélgetni valahova.
- Rendben. Csak találd ki hova, mert fogalmam sincs, hogy hova lenne praktikus.
- Persze. Akkor majd hívj ha rendben leszel. Szóval ha jó neked.
- Úgy lesz. Szió.
- Bon Jour.
Már egy fél éve is lehetett, hogy láttam róla képet, frisset. Azon, akkor éppen szőke volt. Szokta mesélni, hogy mikor éppen mit változtat a magán, hajszín meg ilyesmik. Azt is amikor tetoválást készítetett A hátára. Kíváncsivá is tett a hívása, hogy most éppen hogy nézhet ki. Amikor megismertem mindig vörösesbarna haja volt, szolid tónusú smink. Ami azonban igencsak szembe tűnő volt, hogy megnőttek a mellei. Amikor együtt voltunk, még elég fiatal volt, én akkor jártam a harmadik évfolyamot, ő pedig a másodikat.
Tegnap még megbeszéltük Gerarddal, hogy ma délután megmutatja a környéket. Így most minden bizonnyal ő csöngetett. Úgy beszéltük meg telefonon, hogy lent a kapuban találkozunk, elvégre a harmadikon laktam, felesleges lett volna fel caplatnia meg vissza. Bár – így lefelé a lépcsőn – lehet, hogy illő lett volna behívnom. Meg feledkeztem erről megint, néha kimaradnak. Most már mindegy.
- Hello.
- Szevasz. – mondom neki, kézfogással köszöntjük egymást.
- Arra gondoltam, megmutatok egy közeli pub-ot –mire én megindulok mellette. Egy fél lépéssel lemaradva mögötte, csak, hogy tudjam merre kell menni és ne kelljen kérdezgetni minden utca sarkon.
Beülünk. Kikérünk egy-egy sört, búza sört. Most sem csalódtam a barátomban, valóban nagyon finom a sör és a hely is hangulatos. A pincér sem olyan, mint az otthoniak többsége, ez itt nagyon figyelmes.
Gerarddal beszélgetünk, nem is tudom miről, csak hallgatom és bólogatok. Neki nem tűnik fel, először nekem sem. De elmerengek. Elrabolnak a gondolataim. Hogy mi lehet azokkal akiket már rég nem láttam. Azokról a rég el elszalasztott lehetőségekről, amiket esetleg nem ismertem fel abban az időpillanatban, amikor előttem voltak. Találkoztam-e mindenkivel, akivel találkoznom kellett eddig a pillanatig. Nem-e maradt ki egy láncszem az egészből,. vagy nem pusztítottam-e el én valamelyiket és most ezért kell itt lennem, ahol vagyok. Itt kell-e egyáltalán lennem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, amikor is Gerard megböki a kezem, amin könyöklök, ez annyira meglep, hogy csak kicsin múlik, hogy nem verem be az állam a söröskorsóba. Elég morcosan nézek fel rá.
- Bocsi, nagyon elbambultál, nem gondoltam volna, hogy ennyire. - és kuncog magában. Jellemző.
- Semmi baj, de ne röhögj már.
- Jójó, mindjárt abba... – feltör belőle a nevetés - mindjárt abba hagyom. Csak annyira béna volt… ahogy nem tértél magadhoz. - mondja nevetve.
- Elgondolkodtam.
- Mikről? – kérdezi biztos udvariasságból. Bele kortyol a sörébe, már nincs sok belőle.
- Régi dolgokról, de ha akarod akkor menjünk. Hány óra van?
- Lassan három, de miről gondolkodtál?
- Erről, arról am arról. Csak az élet nagy dolgairól. Dolgod van?
- Majd este randim lesz ennyi.
- Az jó. Pont ezen gondolkodtam tulajdonképpen én is. - Felnevet.
- Azon, hogy találkozom egy nővel? - Nem válaszolok. Kizökkentett az egész. Eltelik így pár perc.
- Nem baj, ha én most megyek?
- Hát… nem. – nyögi ki. – De miért akarsz menni.
- Gondolkodni szeretnék a dolgokon. Mennyi volt a két sör? – kérdezem.
- Hagyjad, a vendégem voltál.
- Köszönöm. Szia.
- Szia.
Vajon a testi és lelki kielégülésen kívül hajt bennünket valami? Az egyéni célok a fontosabbak, vagy a társadalom elvárásai? És a kettő nem egy és ugyan az? Mi számít testinek és mi az, ami szellemi? Hol húzódik érzékeink határa és hol kezdődik a szellem?
A fények melyek haza vezetnek; az utcák lámpái, a kocsik fényszórói, a jelző lámpák villódzó színei és a kirakatok neonjai. Haza vezetnek?
Eljöttem otthonról, messzire, hogy ne érjenek utol az emlékek, hogy elrejtőzhessem előlük. Azért, mert volt lehetőségem, meghívtak. Ők akarták, nekik volt szükségük rám. Nekem nem kellett tenni semmit tulajdonképpen tennem, hogy ide kerüljek, mázlim volt. Ők találtak rám.
×××
Tizenötödik nap. A harmadik hétvége lesz amit Párizsban töltök, már két hete dolgozom a cégnél. Kezdenek megszokni. Megismerkedtem már néhányukkal is, persze Gerard jóvoltából. Bemutatott a kollégáknak, és volt már rá alkalom, hogy elmentem velük szórakozni is. Kialakult a mindennapi rutin, kezdem megszokni az itt létet. Kezdek karakán lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése